Autós túrára indultunk következő nap, miután megegyeztünk, pontosabban kialkudtuk az árat a sofőrrel. Ebben, a szálláshely tulajdonosa, egy angol hölgy volt segítségünkre, sőt a program összeállításához is jó tippeket adott. Az egy dolog, hogy én kinéztem a térképen két helyet, amik közel vannak egymáshoz, az meg egy másik, hogy a valóságban néhány hegy, vulkán, szakadék, rizsföld, dzsungel választja el őket…
Két dologban voltam biztos, hogy látni szeretném a Bratan tó partján fekvő úszótemplomot és a nem rég kitört vulkán lábánál elhelyezkedő Besakih anyatemplomot, ami a legnagyobb Balin. Utóbbiról sajnos mégis lemaradtunk, mivel egy túrára nem javasolták a két helyet, hiszen egész nap autóban kéne ülnünk, bár ez így is megtörtént, illetve az utóbbi templomot nagyon turistásnak mondták, ahol zaklatják az embert, hogy vásároljon, fizessen mindenért, ám sajnos ez is megtörtént az ehelyett javasolt másik templomnál is… 650.000 rúpia volt a sofőr napi díja és 800 ezerről indultunk, nagyjából megegyezett az előző heti árral.
9-kor indultunk, itt is pontosan előállt a sofőrünk Agung, akinek a neve megegyezik az igen csak működő, fortyogó vulkánéval. Elnézést kért, hogy nem beszél jól angolul, de azért végigcsacsogta az egész utat, egész érthetően amúgy. Elmesélte, hogy rizsföldje van és másodállásban sofőr, hiszen 4 gyereke van, a legnagyobb fia egyetemre jár és azért dolgozik, hogy anyagilag támogassa őt, hogy később jó munkája legyen és Agung öregkorára aztán majd a fia gondoskodik ő róla. Náluk ez a élet rendje. Agung turisták által nem igen látogatott falvakon,utakon vitt minket keresztül és lelkesen magyarázott, véleménye szerint, így lehet legjobban megismerni Balit és ha mi boldogok vagyunk, ő is az. Ennyi, kérem szépen! Amúgy Julie-tól a tulaj hölgytől később megtudtuk, hogy Agung művész is volt régebben, több képe kiállításra is került, de a szeme már nem bírja az aprólékos munkát. Nagyon sok művész él amúgy a szigeten, úton útfélen faművesekkel, szobor rengeteggel, galériákkal találkoztunk és sok helyen a mestert is láthattuk munka közben, faragta például a következő portékát.
Szóval első állomásunk a Jatiluwih település mellett található hatalmas rizsföld, ami látogatható és többféle túraútvonal közül választhat az idelátogató elvetemült turista, aki a déli hőségben kíván végigcsattogni rajta. Fél óránk volt, amiből persze egy óra lett, nem találtunk rövidebb ösvényt és amúgy is gyönyörű a táj, így elvesztünk kicsit a rizs birodalmában. A sofőrünk elmesélte, hogy ő is rizs termesztő és 3 féle rizst arat le a földjén félévente, fehéret, feketét és vöröset. A 3 féle rizs jelenlétét pedig a 3 istenséghez vezette vissza, hiszen a hinduknál Brahma, Siva és Visnu alakjában testesül meg az egy Isten. Ezért van minden településen 3 fő templom is, aztán ezenkívül még rengeteg, mert minden családnak külön temploma van és minden napra jut náluk valamilyen ceremónia, ahogy ő mondta, de esküvőre feldíszített kapukat is nagyon sokat láttunk, ami 3 napig tart…
Tehát visszakanyarodva a rizsföldre, emberünk megkért minket, hogy ne időzzünk itt túl sokat, hiszen hosszú az út még a tóig, aztán Kintamaniba, ami a település és a másik vulkánuk neve is, így sapka, szemüveg és némi víz társaságában bevágódtunk rizs nézőbe. Egy lélek sem járt rajtunk kívül ilyenkor arra, na jó, találkoztunk még egy nyugdíjas párral, ki is használtuk az alkalmat fotóztatásra, ha már a szelfi botot rögtön első nap kettétörtem…
Hamar kitikkadtunk a melegben, de élveztük a rövid túrát, még madárijesztőnek is sikerült beállnom, aztán kókuszvízért imádkozva visszacaplattunk a parkolóba, igaz fél km-rel arrébb sikerült célba érnünk, így várt még ránk némi gyaloglás, de Agung már széles mosollyal várt minket és gurultunk tovább a Bratan tóhoz Bedugulba. Érdekes, hogy az én fülem is bedugult itt, ugyanis pár napja megfáztam, valószínűleg a légkonditól és erre a napra velem jött egy 200-as csomag papír zsebkendő is, a fülem pedig nem igazán jól reagált a magasságra, úgyhogy szinte teljesen süket lettem arra a napra, nem volt kellemes, de a tudat, hogy mégiscsak Balin vagyok vigasztalt.
Itt meglepő módon alpesi levegő fogadott minket, szinte fáztam, a szél is fújt, ráadásul dörgött az ég, lógott az eső lába, de mégis elmormoltam egy imát az összes hindu istenséghez, hogy legalább egy fotót sikerüljön úgy készíteni,hogy nincs ködben, felhőben a templom, hiszen 1700 méter magasan járunk. És lőn világosság…
Ulun Danu Bratan templom vagy Pura Ulun Danu Beratan, a pura ugyanis templomot jelent. Úszó templomként ismért, Dévi Danu a termékenység istennőjének tiszteletére építették és sokan gyermekáldásért fohászkodva keresik fel a helyet. Ha magas a vízszint, teljesen beborítja a templom talapzatát, olyan, mintha a vízen lebegne. Az itteni klímáról még annyit, a hegyek között megterem az eper, ezért sok helyen árulják az út mellett. Olyan, mintha egy másik országba csöppentünk volna.
Innen még hosszú út várt ránk Kintamaniba a Batur tó partjáig, csak a távolban láttuk kirajzolódni a vulkánt és olyan hajtű kanyarokon és keskeny, szakadék szélén vezető utakon közlekedtünk, hogy néma csendben vártuk az érkezést. Vicces volt, mikor éppen egy lejtőn lefelé menet a mi sávunkban pár darab nagyobb faág hevert és a sofőr megállt. Nem értettük, miért nem kerüli ki, hiszen a másik sáv szabad volt, nem jött szembe senki. A férfi, férfi módjára kipattant, hogy majd ő megoldja akkor ezt a problémát és “gyúrunk vazzeg” stílusban arrébb pakolja az akadályt, mire sofőrünk rázni kezdte a fejét, hogy ezt ne, ne, mert ezt itten egy útlezárás, mivel a sáv járhatatlan az autók számára, valószínűleg egy földcsuszamlás miatt zárták le. Úgyhogy hosszas fejvakarás és a többi autóstól új gps koordináták után érdeklődve, végül elég nagyot kellett kerülnünk, mire újból a jó irányba terelődtünk.
Kicsit már untuk itt a sok autózást, utólag már én sem így raktam volna össze ezt a napot, de késő délután megérkeztünk Kintamaniba a Ulun Danu Batur templomhoz, ahol éppen egy ceremónia zajlott, bár sok embert nem láttunk a templom előtt, de hangszórókból áradt valami fura hangú emberke szövege. Ahogy kipattantunk az autóból, itt tényleg letámadtak minket a helyi árusok, hogy vegyünk sarongot, mert anélkül nem mehetünk be, de nem hagytuk magunkat, hiszen nálam volt, beszereztem már egy rakással, A férfi meg tudta, hogy úgyis odaadják bérbe egy kisebb összegért és nem kell azt megvenni. Amúgy jól áll a sarong a pasiknak is, titokban beszereztem egyet A férfinak is, jó lesz az itthonra szürke téli estéken…
Rövid idő alatt megjártuk a templomot, ennyire díszeset még eddig nem láttunk, de természetesen itt is csak néhány része volt látogatható a helynek. Mikor ismét készen álltunk az indulásra, kiderült, hogy innen már csak a hazaút van hátra, mi pedig azt hittük, hogy legurulunk még a tó partjára is, de sajnos csak távolból láthattuk. Bal oldalon a Kintamani vulkán, a túlsó parton pedig a felhőkbe burkolózó Mt. Batur. 
Hittünk a sofőrnek, hogy túl macerás és sokáig tart leautózni innen és mivel fél 5 volt, elindultunk haza, de Agung jófej volt és a visszaúton megállt még egy olyan látványosságnál, ami amúgy is tervben volt.
Gunung Kawi, királyok sírhelye. 300 lépcső vezet le a hatalmas, sziklafalba vájt síremlékekhez, amit a legenda szerint egy herceg óriás vésett ki a saját körmeivel. Imádom Balin, hogy az összes szent hely, templom, olyan környezetben van, hogy leesik az állunk. Mindig azt hisszük, hogy ennél szebb nincs is, aztán van. Megéri a sok lépcsőn, szintén sarongot viselve lesétálni, aminek külön hangulata van szerintem, megszerettem ezt a viseletet, hiszen gyönyörű batikolt példányokat is kapni, maga a batikolás is Baliról ered.
Lefelé sétálva rizsföldekkel (első fotón), majd égig érő pálmafákkal találkoztunk, a sírhelyek előtt pedig forrásvíz csordogál a falból. Aztán találtunk még érdekes, négyszögletes kis barlangokat, amik remetelakok voltak valaha illetve meditációs barlangokként használtak. Egy, a sok misztikus hely közül Balin. Mivel zárás előtt voltunk ott, turista alig és ezt nagyon élveztük, csend, nyugi, csak a természet szól. 
A 300 lépcsőfok felfelé a magas páratartalomban ismét felért egy kardio edzéssel, ruha nem maradt szárazon, de az árusok pontosan tudják, hogy mire van szüksége a turistának és már nyújtják is felénk a macsétával lecsapott, felnyitott friss kókuszt szívószállal, na és persze óccó szárongot is, de azt itt sem veszünk. Ahogy a férfiak bármit elvisznek motoron, 4 tagú családot, bódét, fél erdőt, a nők ugyanúgy bármit elcipelnek a fejükön szemrebbenés nélkül. Az elkényeztetett európai ember ebbe jó eséllyel belerokkanna…
Itt a mai mese vége, mi már itthon, próbálunk visszailleszkedni a valóságba kevés sikerrel, de van még pár napnyi sztori bennem, hiszen jártunk gyönyörű vízesésnél, elmerültünk szó szerint egy rejtett kanyonban, igyekszem ezeket is leírni hamarosan!
Több múzeum, galéria található a város területén, de rengeteg a kávézó, étterem, jógaközpont, hindu templom, piac, a környéken pedig rövid időn belül megközelíthető gyönyörű rizsföldek, spirituális helyek, forrásvizek, és luwak kávé ültetvények várják az idelátogatókat. Nagyon turistás, de ez itt még sem zavaró és kihagyhatatlan hely, ha Balira utaztok szerintem, viszont nem csak egy napot, hanem minimum 2-3-at érdemes itt eltölteni.
Medence viszont nincs, csak jakuzzi, amit kérésre beüzemelnek, de nem igazán vágyunk 37 fokos vízben ücsörögni. Reggeli itt is van, szintén a teraszra érkezik, gyümölcs, és tojás bárhogy elkészítve, akár brutál édes banán palacsinta formájában is. A tulaj egy angol hölgy, mindenben segít, a szobákba összekészítenek a vendégeknek egy szettet, szúnyogriasztó spray-vel, útikönyvvel, majomriasztó csúzlival (üresen ajánlott használni, mielőtt az állatvédők felcsattannak, a hangja ami elriasztja a makikat). De van esernyőnk és jógaszőnyegünk is. Az előző szállásról a “dzsungelfürdőnk” nagyon hiányzik, itt sajnos az semmi extra, de túléljük nagy duzzogva.
Az utcánk végében van a Szent Majomerdő, így délutáni érkezésünk és egy jó marhahúsos ebéd után, bevetjük magunkat rögtön. Lenyűgöző a környezet és a páratartalom is, de legalább a nap nem süt be. Ez egy természetvédelmi terület, mely spirituális, gazdasági és oktatási céllal is bír, hindu templomok is találhatók a területén.
Mégis csak ők itt a főszereplők, etetni és lehet őket banánnal, amik felárasan megvásárolhatóak a park területén. Ezért az árusok gondoskodnak róla, néhány trükkel, hogy a majmok a turista vállán ülve fogyasszák azt el. A néni csak meglengette a banánt előttem és a kolléga már a vállamon is volt. A hülye turista (én) ezzel úgy próbálkozik először, hogy meghámozza a banánt… Nooormális Margit? Ezt a majom nyilván nem várja ki, kitépi a kezemből és megoldja ő. Tartottam tőle, hogy a csupasz vállamon esetleg összekarmolja a napon perzselt bőrömet, de nem, nagyon kis puhán odahuppan.
Hozzájuk nyúlni viszont nem szabad, mert a reakciójuk kiszámíthatatlan, hagyni kell, hogy elvégezze amiért jött és továbbálljon. Így rabolt ki perc múlva az egyikük…
Fogalmam sincs hogyan, de rájött, hogy hol van a táskám cipzárja, ami egyébként nem látszott ki, hiszen csak a tetején van egy hosszú cipzár, nem lóbáltam, a vállam alatt volt, nem zörgött, no kaja, no pia nem volt benne, de akkor is megtalálta és nekilátott a melónak… A férfi próbálta elijeszteni, elővillantotta muszkliját, de ezzel nem ért el semmit, mert maki kolléga egyből kivillantotta csábos fogsorát, és jelezte, hogy meg se próbálja őt megakadályozni a terve megvalósításában. Célba ért, bár sokra nem ment vele, ugyanis kikurkászta magának a táskám alján rejlő teljes csomag nedves törlőkendőt, amit kirántott és röhögve eltűnt vele egy fa tetején. Hallatlan milyen igényesek a majmok mostanság, viszont nagy szerencse, hogy a szintén a táskában lévő, előtte átváltott, közel a heti költőpénzüket tartalmazó szütyőmet még elzártam egy belső zsebbe is… Hanumánnal el kell beszélgetnem…
A másnap reggelt másfél órás jógával indítottuk, ami nagyon nagyon jól esett a sok robogón ülés után. Hatalmas jógaközpontban voltunk, a heti órarend mindig jó előre fel van tüntetve a neten is, reggeltől estig változatos programokkal, meditációval, mindenki megtalálja a kedvére valót, legyen kezdő vagy haladó. A hatalmas nyitott falú fa épületben reggel kellemes hűs levegő lengedez, madárcsicsergés, vízcsobogás itt is, friss zöldség és gyümölcsturmixok, igazi relax élmény. Kb. 2500 Ft a másfél óra, ha bérletet vesztek olcsóbb.
Miután felkészítettük magunkat a napra, ismét robogó bérlés következett, itt még olcsóbb, mint Uluwatuban, 1200 Ft kb.
Most először fáztam Balin, mert a víz nem túl meleg, és mire végigértünk eltelt 1 óra, jólesett kimászni a napra. Bejártuk a templom többi részét is, már ahova beengedtek minket, mert itt is vannak lekerített részek, amit csak a hívők látogathatnak.
Parkolóban már várt minket egy helyi emberke, aki udvariasan, nagyon barátságosan, de határozottan üdvözölt minket mikor leparkoltunk. Ez itt megy, érdeklődnek honnan jöttél, merre mész és ajánlanak éttermeket, boltokat, jelent esetben Luwak kávé ültetvényt, nyilván ezért ott kapnak valami jutalékot vagy a fene tudja, de nagyon tudnak csacsogni az emberrel.
Itt is hal szatét ettem, de annyira nem volt finom, mint a múltkor, de legalább csípős az igen. A legtöbb étteremben európai, hogy szűkítsük a kört inkább magyar mércével kis adagokat adnak, amivel én azért jól lakom, de vannak kivételek, mert most nagyon éhesek voltunk és kívántunk volna desszertet, ezért rendeltünk egy nagyon bizarrnak hangzó édességet, még pedig sült banánt sajttal és csokival. Hát felejthető volt, 1 kanál elég is volt belőle, ráadásul csokidarás volt, azt meg nem csípem, de A férfi letolta.
Szóval aki nem ismerné, bár szerintem a Bakancslista filmből hallottunk legtöbben először a “macskaszaros” kávéról, ez a világ legdrágábbika. Kilója 300.000 Ft is lehet, egy csésze kávéért pedig 20.000 Ft-ot is elkérhetnek. Azért itt helyben olcsóbb, az egy csésze ezer pár száz Ft volt, egy 15 dkg-os szemes kiszerelés pedig 10.000 Ft körül kapható, a boli verziókkal vigyázni kell, mert általában keverik a sima kávéval, azért olyan olcsók. Ugyebár a metódus az, hogy a macsek megeszi a kávét, majd az emésztése során az fermentálódik és távozik, és valami jóember rájött, ha az ürülékből letisztított kávészemeket pörköli meg, akkor az aromásabb lesz. Mikor ott voltunk éppen “produkált” az egyik macska, mire A férfi lelkesen odarohant, hogy akkor láthatjuk elkészülni a kávét még melegében, de a hölgy felnevetett, hogy neki előtte éppen banánt adott enni, szóval ebből a végtermékből ma nem lesz pörkölés. Amúgy más aromájú lesz a hímivarú és más a női virágivarú növényből készült kávé, utóbbi gyengébb, előbbi erősebb.
Rengeteg más fűszernövény is található a kertben, gyömbér, szegfűszeg, kurkuma, ginzeng, ezekből is készítenek kávét, és a kóstolóhoz ez is jár, a virágillatú teákkal együtt, hibiszkusz, mangosztán, citromnád, volt a tálcánkon mindenféle. Még avokádó is, bár abban azért felfedezni avokádó ízt nem könnyű, hiszen amúgy is semleges ízű.
Klassz, hogy leszoktunk a kávéról egyébként, bár a legtöbb itt gyengének van főze, jó sok cukorral, de azért nem akartunk koffeinsokkot kapni, így csak belenyaltunk párba és vártuk az előttünk az asztalon készülő luwak kávénkat. Közben gyönyörködtünk a kilátásban, már csak ezért is megéri ide bejönni, olyan, mintha a dzsungel tetején ülnénk.
A nap végére még a Tegallalang lépcsős rizsteraszait szerettük volna felkeresni visszafelé, de az offline gps-ünk sajnos csak városneveket ismer, így az ellenkező irányba vitt minket, és mire visszaértünk zártak, de ezt sem bántuk, mert távolról is gyönyörű a környék és visszajöttünk máskor.
Reggel, na jó, délelőtt robogóra pattantunk, majd mentünk egy karikát feleslegesen. Természetesen itt semmi nem az, de az történt, hogy visszamentünk Suluban Beachre, ahol első nap a dagály miatt nem tudtunk fürödni, gondoltuk, ha fél 11-ig odaérünk még tudunk csobbanni egyet. Tévedtünk. Na, nem mintha bántuk volna persze, szép ez így, ahogy van, viszont meleg volt és strandot akartunk, úgyhogy visszamásztunk a robogóhoz. (Másnap visszajöttünk azért késő délután, és tudtunk egyet pancsolni.)
Útközben volt szerencsék egy komodói sárkányhoz hasonló gyíkhoz, a bazársoron az épület melletti szemétkupacból rabolt ki magának valamit ételmaradékot. Valószínűleg csak kinézetre hasonlítottak, bár a komodói sárkány az Indonéz szigetvilágban él, de nagyobb méretű és azt olvastam, hogy Balin nincs.
A semmi közepén egy épülő agro parkot találtunk, naná, hogy bementünk körülnézni. Pár melóssal találkoztunk csak, kérdeztük merre van a beach, aszonták ez az. Ez inkább Beach club, pontosabban lesz majd valamikor és inkább rendezvény központnak szánhatják. Mindenhol növények, palánták, medence, ami valószínűleg halakra vár, de amitől dobtunk egy hátast az a látvány a szikla szélén.
Ez odabilincselt minket majdnem egy órára. Fentről nézni, ahogy a teknősök felszínre jönnek a habok közt az óceánból levegőt venni, majd kirajzolódott egy komótosan úszó cápa sziluettje a víz alatt, megfizethetetlen élmény. A bár még üres, de vizet és sört tudtunk venni. Bármilyen rendezvény, főleg esküvők leszervezésére kiváló hely lesz. Ismét érdemes volt eltévedni kicsit, és továbbmenni a susnyában, csak, hogy A férfi kihúzhassa magát…
Ezután kanyarodtunk végül Nyang Nyang Beach felé, motor letámaszt és indíts a strandra, bár azt láttuk, hogy nem vagyunk közel a vízhez. A parkolónál van a siklóernyősök felszállóhelye is és innen indul egy kavicsos, köves, néhol sziklás út a strandra. No árnyék a déli hőségben pláne, strapabíró papucs, szandál szükségeltetik a lejutáshoz, a feljutáshoz meg sok víz…
10 perc alatt leértünk, a látvány pazar, embert alig látni. Ez A part. Egy emberke árul hűtőtáskából üdítőt az erre tévedő turistának, és szörfösöknek, mellette találtunk egy törölközőnyi árnyékot, de ezenkívül sajnos itt ilyen nincs, talán a reggeli, délelőtti órákban akad csak. A hullámok nagyok, az áramlat brutál erős a part mellett, olyan, mintha a Dunában úsznék. Ha megpróbálok árral szemben tempózni a part mellett, akkor is 50 méterrel arrébb tudok csak partra jutni. A férfi is megpróbált szörf nélkül szörfözni, fél kilométerrel arrébb elég viharverten ért partot…
Pár órát eltöltöttünk itt, aztán szedelőzködünk kellett, mert éhesek voltunk, késő délután pedig az Uluwatu templomba indultunk, ami a szállásunk mellett van. A visszautat a strandról a tűző napon, fel a parkolóba nem élveztük nagyon, pedig volt nálunk sapka, szemüveg, víz. A fejünket látva, a vidáman lefelé jövők mind megkérdezték, hogy érdemes-e lemenni és milyen messze van a part… Kipurcantunk na, ráadásul a kevés árnyék miatt grillcsirke üzemmódban estünk be az étterembe, enyhén csapzottan. 3 db kókusz, 1-1 liter kókuszvízzel 5 perc alatt tűnt el bennünk, viszont visszahozott minket 10 percen belül az életbe. Jó cucc na. Ekkor ettem az eddig legjobb kaját itt. Fish satay, hal “szaté”, citromnád pálcikára tűzött darált halhús, amit egy mini grillen raktak elénk, mellé banánlevélbe csomagolt sárga rizs és chilis fokhagymás szósz került. Isteni, mindent vitt. Ja, és a pincérhölgy észrevette közben A férfi könyökén lévő friss sebet, amit akkor szerzett, mikor a hullám és a szikla között tartózkodott… és szó nélkül lerakott elénk egy doboz Betadine-t és zsebkendőt, amit meg is tarthattunk. Figyelmesek na.
Gyors zuhany után, 5 előtt indultunk át a templomhoz, hiszen 6-kor kezdődik minden nap a kecak és tűz tánc, ami a balinéz férfiak “énekével” vagy inkább “cakcakolásával” indul, ezáltal kerülnek transzba és ez kíséri végig az egész darabot, ami az indiai eposzból a Rámájanából előadott jelenet. Ebbe most nem mennék bele részletesebben, a neten számost leírást, sőt videót is találhattok róla. A templom maga itt sem látogatható, sőt el sem jutottunk odáig végül, bár a belépőt megvettük, mert annyian voltak, és tartottunk tőle, hogy nem lesz helyünk a kecakra (kecsaknak ejtik amúgy).
Negyed 6-tól a tűznapon ülni, miután félig napszúrást kaptunk a strandon, nem vicces, de túléltük a többi turistával együtt, esernyőt, kendőt, a pénztárnál kapott tájékoztatót a sapka alá tűzve napellenzőnek, ki mit próbált bevetni a sugarak ellen…
Az utolsó napunkon ismét robogót béreltünk és Nusa Dua felé vettük az irányt, ahol elsősorban a gazdag turisták szállnak meg, hiszen a parton végig 4-5 csillagos hotelek sorakoznak. Útba ejtettünk közben egy piacot, beszereztünk mangót, zöld banánt és duriant kóstoltunk.
Utóbbihoz már Kuala Lumpurban volt szerencsém, igaz csak jégkrém formájában, viszont a friss gyümölcsöt még nem ízleltem. Azt kell róla tudni, hogy büdös, és Malájziában a hotelban még a liftbe is ki volt rakva egy áthúzott kép a kis tüskebökiről, miszerint tilos a fogyasztása.
Aznap kissé felhős volt az idő, de ennek örültünk, mert dél körül értünk Nusa Duába, szóval nem volt hideg. Olyan, mintha egy másik Balira csöppentünk volna, itt tényleg minden a tehetősebb turistákról szól, puccos szállodák sora a parton. Takarítják a strandokat és beengedik a többi turistát is ezekre a szakaszokra, de napágyat nem tudtunk bérelni, mert az a szállodai vendégeknek van fenntartva. Gyerekes családoknak tökéletes strandok vannak itt, mert nincs nagy hullámzás.
A part végén egy parkosított kis félsziget is nyúlik itt az óceánba, ahol van egy “Waterblow” nevű pont, ahol kiszáradt korallok borítják a partot és ha nagyok a hullámok, akkor egy gejzírhez hasonlóan a korallok között kispriccel a víz. 
Nusa Dua nekünk “nem jött át”, Bali nem erről szól, én speciel nem vágynék itt 2 hetet eltölteni,mert nincs semmi, minden fontos helyi látnivalótól távol van.
Élmény volt turisták nélkül a hely, gyerekek zenéltek autentikus ütős hangszereken, sőt még egy esküvői fotózást is elcsíptünk. Konkrétan a templomhoz csak belesni tudtunk.
Kora délután pedig Ubudban már vártak minket welcome drink-kel, dzsungel hangulattal, ahová aztán tényleg bevetettük magunkat nem sokkal később, hiszen a szállásunk a Szent Majom Erdő (Sacred Monkey Forest) mellett van szinte, amit látni kell, ha ideérkeztek!
Egy kis gasztro kitérőt is teszek azért itt, hiszen reggelire bevásároltunk friss gyümölcsökből, mert én speciel besokalltam a tojástól. Így trükközök, mivel a reggeli gyümölcsadag pár kocka dinnye, plusz a turmix, viszont találtunk natúr zabpelyhet, amire ráborítottam a gyümölcslevet, és még kockáztam bele frisset a fenti képen láthatóak közül. No para, mi sem tudtuk, hogy mi micsoda mikor megvettük, csak a pink sárkánygyümölcsöt ismertem. A sötét lila gömb alakú a mangosztán, belül úgy néz ki, mint a fokhagyma, viszont édes, lédús.
A sárga gyümi a passió gyümölcs vagy más néven maracuja, otthon is kapni néha, 
Reggel fél 8-ra kértük az autót, ezért 7-re a reggelit és óramű pontossággal elő is állt mindkettő. Az útiterv felvázolása után, alkudozás következett a sofőrrel, azt ugyanis itt ér! A sofőrünk 800.000 rúpiát gondolt elkérni a teljes napos kirándulásért, ez kb. 16 ezer Ft, amit mi viszont soknak találtunk, pláne, hogy akkor még úgy volt, hogy még egy napra szükségünk lesz rá, így két napos “ákcijós” árra gyúrtuk és meg is állapodtunk 1100 rúpiában.
Jó esetben egy óra lenne az út, de hatalmas dugó volt reggel, egy őrült, de mégis rendezett káoszban közlekednek. Motor, motor hátán, de el sem tudok képzelni balesetet, annyira vigyáznak egymásra. Motoron bármit elvisznek, fél erdőnyi növényzetet vagy éppen egy árusító bódét, de láttunk anyát, 3 gyerekével egy robogón. A dudát picit megpöccinti mindenki az előzésénél, de ez csak annyit jelez, hogy itt vagyok, jövök, figyelj rám és nem agresszív, menj a ….ba jelentéssel bír. Érdemes felfelé is nézni az utcákon, bámulatosan tudják elrendezni a villanykábeleket, ezt már Thaiföldön is megfigyeltem.
Fél 10 után érkeztünk, mire a templomig becsattogtunk majdnem 10 volt, de mint kiderült, ez volt a számunkra legtökéletesebb időpont, azt is elárulom miért. A belépő kb. 600 Ft, nem egy nagy összeg azt gondolom ez sem, egy ilyen csoda megtekintéséért, persze a park területén azért még nyitva kell tartani a pénztárcákat. A templomhoz vezető úton az árusok akkor kezdtek kipakolni, tudtam, hogy visszafelé élesíteni kell az alkudozási technikánkat.
Tanah Lot felkeresésével kapcsolatban az utazónak fontos eldöntenie mit is szeretne ott, ugyanis itt is az apály és a dagály befolyásolja, hogy mennyire lehet megközelíteni, bár a maga a templom nem látogatható. A kis szigetre csak apály idején lehet átsétálni, tehát kb. fél 11-ig vagy késő délután. A turista áradat általában este érkezik, hiszen gyönyörű a templom a naplementében, de iszonyú tömeg van és sorban állás az átjutásért, ahol az odalátogató megmoshatja az arcát egy édes vizű forrásban, majd áldást kap a turistákat ott fogadó két szerzetestől.
Tanah Lot jelentése föld a tengerben és ez Bali 7 tengerparti védő templomának egyike, mind közül a leghíresebb, a világörökség részét képezi.
Szóval mikor megkaptuk az áldást, ami egyébként pár másodperc, néhány szem rizst nyomtak a homlokunkra, amit hagyni kell magától lepotyogni, illetve egy virágot tűztek a fülünk mögé. Azt hiszem jázmint, amiből itt rengeteg van. Engedélyt kaptunk egy fotóra és suhantunk vissza a szárazföldre. Tanah Lotnak egyébként tényleg jó energiái vannak, érezhető itt valami, amitől misztikussá válik az egész és magával ragad, nem érdemes kihagyni, ha erre jártok.
Ekkor érkezett ismét pár turista busz, bár ők már nem tudtak átjutni a szigetre, de ahogy néztem, nem is nagyon akartak, hiszen sokan csak fotózni jönnek. Elkattintottunk mi is még párat, bejártuk a parkosított domboldalt. Amit sajnos elfelejtettem, pedig a barátném felhívta rá a figyelmet, hogy kevesen tudják, és a neten sem olvasni, hogy ha a templomtól visszajövünk a partra, rögtön jobbra fel a dombon is van egy keskeny bazársor, ahol mi vettünk is pár dolgot, de visszafordultuk, mert a többi még zárva volt, viszont ha tovább megyünk, akkor fent szabadon kószáló cibetmacskákat találunk. Ezt ne hagyjátok ki szerintem, ha erre jártok, mert máshol fogságban látni őket ugyebár, hiszen az ürülékükből kinyert, az emésztés során fermentálódott kávébabból készül a Luwak kávé, a világ legdrágább kávéja, amit mi is megkóstoltunk azóta, de erről később.
Egy ruha velem akart jönni, 3000 Ft-ról 2000-re alkudtam le, amire nagyon büszke voltam, majd a szomszéd boltban szembe jött velem ugyanaz, csak eleve olcsóbb áron… A nap végére azért megedződtem.Nagyon szépek a kézműves dolgaik, fafaragásaik, persze itt is van sok gagyi, de a rutinos turista jó esetben kiszűri ezeket.
Sajna mire odaértünk beborult, esőre állt, de azért nem törtünk ki könnyekben, mert az előző napokban kapott a bőrünk rendesen. Lehuppantunk a babzsákokba és pár percen belül szürcsöltem is a zöld turmixomat, A férfi pedig ismét letolt egy bitang Bintangot, amúgy nekem is ízlik, pedig nem vagyok sörös. Alig voltak a parton csak néhány szörfös.
Szép hosszú strand sok hasonló bárral, nyüzsis hely, de mégis van hangulata és a parttal párhuzamosan bazár és butiksor található, szuper jól lehet itt vásárolni, “szuvenyírek” beszerzésére is klassz, nagyon jól lehet alkudni, sikerült pár holmit itt is begyűjtenünk. Mikor megkérdezzük az árat, már mondják is, hogy tudnak lejjebb menni, persze minél többet veszünk, annál olcsóbb a végösszeg.
Ezután Jimbaran felé vettük az irányt, útba esett hazafelé, így nem akartuk kihagyni. Sok útleírásban, főleg gasztronómiaiban szerepel a tengerparti éttermei miatt, halat és egyéb herkentyűket érdemes itt kóstolni, de mást nem is nagyon láttam az étlapon.
Éhesek nem igazán voltunk, hiszen pár órája ettünk ugyebár, de gondoltuk egy tál kagyló csak úgy magában, belefér. Az étlapra kiló ár volt kiírva és mellé, hogy az étel tartalmaz rizst és zöld köretet is.
Nem tragédia persze, így jártunk, összességében nem volt rossz, bár én nem vagyok kagyló rajongó. Amúgy hangulatos volt, közben megjelentek balinéz táncosok is egy kis színpadon, illetve egy kisebb zenekar is elhúzta a vacsorázók nótáját, ha kérték, természetesen.
Szóval a reggeli után előállt a hintónk vagyis a robogónk két sisakkal karöltve és pattantunk is fel rá. Illetve először megkértem A férfit, hogy írjon le egy laza kört az udvaron, hogy képes-e betörni egyáltalán a kicsikét. Biztosra megyek na… Átment a teszten. A robogó is. És már hasítottunk is első állomásunk Padang Padang beach felé.
A “Here we go” alkalmazást töltöttük le gps gyanánt, ugyanis ez offline térkép, tehát nem kell hozzá net. Azt még elárulom, hogy volt otthon egy felesleges pénzkidobásom, legalábbis eddig úgy tűnik az. Mégpedig az, hogy az itteniek ajánlották, hogy vegyünk helyi sim kártyát, ami a Sim-jet oldalán megrendelhető és net hozzáférést biztosít, így ha elakadunk itt kint és nincs net, akkor ezen keresztül tudunk a szállásadónktól segítséget kérni. Ez amúgy jó ötlet, és a kártyát előre be lehet rendelni reptéri átvételre, vagy a szállásra is. Egy 8 gigás csomagot meg is vettünk 15 dollárért, viszont azóta sem sikerült aktiválni, nem igazán tudni mi okból, pedig az ügyfélszolgálat is azonnal válaszolt, reagált a problémára, de kb. 1 órát működött és azóta se, de tulajdonképpen nincs is rá szükség, mert a legtöbb helyen van wifi, és a “heréhez”, ahogy mi hívjuk, amúgy sem kell… 
A kitérő után Pandawa beachre kanyarodjunk vissza. Mi is nagy ívben bevettünk pár kanyart, de kb. fél órán belül oda is értünk Uluwatuból. Mindenhol van parkoló, külön a mociknak az ára pedig 50-100 Ft egész napra és a parkolóőr is kedves és segítőkész és mosolyognak mindenhol. Furcsa ez a nyugati turistának… Ja a strandra is volt belépő, pár száz forintos nagyjából.
A strand mondhatni tiszta volt, egy-két árust találni, azok is akkor kezdtek kinyitni és persze ezzel együtt előkerültek a makákó majmok is, némi banánra, kókuszra pályázva, de a fent említett kosárba tett virágok is ízlenek nekik.
Párszor megmártóztunk, a víz nagyon kellemes, viszont az árnyék eltűnt, a dagály meg jött, így odébb álltunk közben bekapva pár falatot egy út melletti kisebb étteremben, ahol friss zöldség és gyümölcsleveket ittunk és a salátánál laktatóbb zöldséges, quinoa tálakat ettünk kb. pár ezer Ft-nak megfelelő rúpiáért. Élmény ezeket az ételeket enni, bár ez nem kimondottan indonéz, viszont isteni finom és a töredéke az ára annak, amit otthon ezért elkérnek.
Blue Point View a Single Fin bárral, amit amúgy a neten én már kinéztem magunknak, és ha most akart minket, akkor nem ellenkeztünk, úgyhogy ebéd után beültünk egy jeges kávéra és A férfi is boldog volt a Bintang sörével. Gyakorlatilag a látvánnyal nem tudtunk betelni, ezért 1 órát is ültünk a tűző napon, mire rájöttünk, hogy mellettünk van a lehúzott napernyő… Az óceán zúgása, a türkizkék víz, a zene, no komment. Látni kell, ha arra jártok.
Az időérzékünk is elszállt a bárpultnál, aztán a leesett állunkat visszaraktuk a helyére és tovalendültünk Suluban beach felé. Itt egy jó hosszú lépcsősoron jutottunk le egy barlangszerű átjáróhoz strand felé, ám még mindig dagály volt, és akkor bizony itt nincs fürdés, hiszen, ahol a képen vizet láttok a két sziklafal között az öbölben, ott apály idején a strandolók és szörfözők pihennek.
Nem úgy terveztük, hogy 1 nap alatt tudjuk le az 1 hétre tervezett adagot, de ezt dobta a gép. Viszont a lépcsős edzést is kipipáltuk aznap, mivel Bingin beachet is megmásztuk oda-vissza, és itt sem volt esélyünk strandolni, mert addigra visszahúzódott a víz és itt csak dagályban lehet fürdeni, mert a part sziklás. Ember sem volt rajtunk kívül nagyon, de hangulatos amúgy ez a part is, este egy naplemente a parti étteremből biztos klassz,
A távolban kirajzolódott Dreamland beach, ezért átgurultunk oda is. Hosszú, széles part, ember nem sok, a látvány nagyon szép, a hullámok hatalmasak, de bátraké a szerencse, kardoztunk kicsit a habokkal. Tisztának volt mondható ez a strand, néhány étterem és egy bazársor, amibe bele is vettetem magam.
Beterveztem néhány strandruha beszerzését, és az előttem ugyanazokon a boltokon átsuhanó talán koreai népektől próbáltam ellesni az alkudozás fortélyait. Gyúrok arra a hangtónusra, de szerintem az kéne minimum, hogy valaki rálépjen a lábamra izomból, hogy sikerüljön. Feladtam, egyik ruha sem szólított meg, így visszamentem a naplementében horkoló férfihoz és jeleztem, hogy éhes vagyok…
Szedtük a sátorfánkat és hazamotoroztunk Dumb és Dumber módjára, útközben egy szimpatikusnak vélt warung előtt nyomtunk satuféket és ért utol minket egy olyan színekben pompázó naplemente, amit bárcsak visszaadna ez a kép. Kerthelyiség, vízcsobogás, halk indonéz dallamok, kis emelvényeken földre ülősen étkezős asztalok. Itt kóstoltunk mahi-mahit, ami egy halfajta, illetve ettem egy salátát, szintén hallal, rákkal megpakolva. Na és az elmaradhatatlan mangó és sárkánygyümölcs turmix is tökéletesen harmonizált az ég színeivel.
Másnap egy úticélunk volt a kicsit távolabb lévő Pandawa beach, ami Bali tán legdélebbi partszakasza, nem annyira felkapott, viszont kiépített strand, sok étteremmel.
Kijött belőlem a gonosz turista, és élveztem, ahogy a szelfiző 40 kilós keleti lánykák gyanútlanul, csücsörítve tolatnak a tenger felé háttal, vagy a fotósuknak pózolnak veszettül és szentül hiszik, hogy a hullám csak lágyan körbemossa őket. Ja, csak közben, ahol eddig még homokos föveny volt, eltelt 10 perc, és mivel a dagály nem vár, az ember nagyságú hullám a hölgyet hátulról letámadta és arccal a homokba állította. A szelfibot segítségével kihúzták persze.
Délutánra egyre többen lettek, talán valami ünnep is lehetett aznap, mert tele lett a part tradicionális ruhába öltözött családokkal és szerintem Bali összes diákja ma erre a strandra jött. Ráadásul megtapasztaltuk, hogy milyen amikor a turistából lesz a turista látványosság. Először pár srác kéretőzött be a napernyőnk alá, hogy lefényképezkedjenek velünk. Nagyon udvariasak egyébként, kezet nyújtanak, megköszönik százszor, ezt már Kuala Lumpurban is megtapasztaltam, hogy imádnak turistákkal szelfizni.
Aztán látván ezt, a szomszéd ágyon heverésző Jakartából érkezett hölgy is becsatlakozott, majd miután délután elcsitultak a hullámok megpróbáltuk megközelíteni a kb. 50 métere lévő óceánt, de nem sikerült, mert ismét sztárokként pózoltunk pár bangladeshi fiatalemberrel. Visszaszaladtam valamiért a táskámhoz, mire ismét a víz irányába fordultam A férfit 5 tizenéves indonéz lányka vette körül, állításuk szerint házi feladatként kapták az interjúkészítést turistákkal. Nem akartam megkérdezni melyik órán kérnek ilyet… Inkább mosolyogva válaszolgattunk, majd 600 szelfi következett ismét.
Késő délután volt, és mivel egy kivételesen nem túl kedves parti emberke a napágyakért ismét pénzt szeretett volna tőlünk, ráadásul dupla annyit, mint amit már délelőtt kifizettünk egy hölgynek a teljes napra, úgy gondoltuk odébb állunk. Csak egy étteremig jutottunk természetesen és ettünk mangó-narancs salátát és talán ismét nasi gorenget, vagy valami ahhoz hasonlót.
A nap végén pedig a partszakasznak egy távolabbi részében az apály hatására előbújt egy álomszerű homokos föveny, zéró emberrel szinte, így ismét lerúgtuk a papucsot.
Pontosítok. “Mindenkinek jár egy kis flört Balin!” Na, ki emlékszik, melyik filmből van ez? Igen, Eat, Pray, Love a helyes megfejtés, avagy Ízek, imák, szerelmek Julia Roberts és Javier Bardem főszereplésével. 7 éve láttam először ezt a filmet, az életemnek pont egy olyan szakaszában jártam, ahol a film elején Julia vagyis Liz is éppen tart. Megdöbbentő volt szinte magammal szembesülni, pedig nem hasonlítunk kicsit sem. Imádtam, magával ragadott és azóta is bármikor képes a tévé elé szögezni. Igen, akkor elhatároztam én is, hogy Balira megyek megtalálni a nagy Ő-t… Ha ezt A férfi meglátja, tuti feladott poggyászként kerülhetek csak a nagy madár belsejébe és a dubaji átszállásnál gondoskodik róla, hogy Zimbabwe felé vegyem az irányt. Szóval neeeem, viccelek. Amúgy meg de, csak közben zavar történt a rendszerben és megtaláltam Balatonfűzfő felé félúton A férfit… Úgyhogy jön velem Ketuthoz ő is.
A másik dilemma a szállások felkutatása volt, két hetünk van, okosan kellene beosztani. Nem titok, hogy airbnb-n foglaltuk le végül őket, majdnem két hónappal az út előtt, így még volt időnk választani mindenféle árkategóriából. Nevetséges összegekért is lehet egyébként nagyon szép szállásokat találni, persze érdemes a véleményeket elolvasni előtte azok tollából, akik már jártak ott. Balira a repjegy ára a komolyabb összeg, az itt tartózkodás töredéke lehet egy balatoni nyaralásnak.
Vacilláltunk hol legyen a szállásunk, hiszen, ha hosszabb időre megy valaki, már pedig a két hét ennyire távoli utazás esetén, az szerintem alap, hiszen közel 1 nap az út oda és vissza is. Mi úgy döntöttünk, hogy az első héten a tengerpartra és a passzívabb pihenésre fókuszálunk és a legnépszerűbb szakaszokat keressük fel, amik könnyen robogóval is megközelíthetőek, 1-2 nap hosszabb autós túrával némi kultúrát is beiktatva, a második héten pedig jöhet töményen az “igazi Bali” szent helyek, rizsföldeken barangolás és elveszünk a szárazföld belsejében.
Mi Uluwatut és környékét választottuk az első hétre és bevállaltuk, hogy innen nincs sétatávolságnyira a part, sem bazársor, bárok, diszkók és társai, persze ez nem azt jelenti, nem fordulunk meg ilyen helyeken… Egy sarkon van a szállás, egy klassz étterem, masszázs, robogó a rendelkezésünkre áll, egy napi díja 70 000 Indozéz rúpia azaz kb. 50-nel visszaosztva az kemény 1400 Ft és a számunkra legjobbnak ítélt strandok 5-15 km-en belül vannak. Ár-érték arányban ezen a környéken itt találtuk meg azt a szállást, ami nyugis, tiszta, reggeli is van benne, nem vesz körül turisták hada és élvezzük a természet közelségét, oly annyira, hogy a fürdőnk is a szabad ég alatt van szinte, a helyi időjárásnak megfelelő kb. 30 fokkal és közel 90 %-os páratartalommal. Egyébként osztozunk rajta több helyi lakossal is… Az érzés, mikor első éjszaka az időeltolódás miatt éber kómában kivánszorogsz a wc irányába, mert minden értelemben hív a természet, majd a klotyó tetejét felhajtva egy béka kacsint vissza rád az felbecsülhetetlen. A sztori folytatása kisebb dilemmába ütközött, de mindenki életben maradt. Zuhanyzáskor egy gyík sasolt az egyik sarokból, de a hangosan csicsergő madárral is elvitáztunk egy ideig, majd másnap egy botsáska járt majdnem pórul.
A recepciós fiú, – aki egyébként nagyon kedves, mindenben a kedvünkben igyekszik járni- pedig tájékoztatott arról is minket, hogy ne lepődjünk meg, ha reggel egy majom ül a teraszon, és a mi reggelinket várja, ugyanis átjárnak a templomból, hiszen Uluwatuban található a balinézek egyik szent helye a Pura Luhur Uluwatu, ami a tenger felett magasodó szikla tetején áll és az Istenek szigetének egyik védőszelleme hivatott itt távol tartani a gonosz démonokat. Minden délután 4-6-ig turista áradat özönli el a helyet, hiszen 6-kor kezdődik a helyiek által előadott kecak tánc, de erről majd írok, ha már mi is láttuk az eseményt.
Bármerre megyünk mindenhol frissen préselt gyümölcslevekkel kezdődik az italválaszték, közép kategóriás étteremben egy nagy pohár kb. 500 Ft, az út mellett 300. Durván rácsúsztam a papayalére, az egyik legjobb élettani hatásokkal bíró gyümölcs, a fiatal kókuszdióban felszolgált kókuszvízről meg nem is beszélve. Levágják a tetejét, szívószál bele és kb. egy liternyi folyadékot már lehet is szürcsölni.
Minden isteni finom, úton útfélen klassz warungokat, vagyis kis kifőzdéket, éttermeket találunk és élvezzük a friss zöldségeket és a sok gyümölcsöt, a zöld és gyümölcsös smoothie-kat na és persze mindenhez jár egy kis rizs is Balin!
Mindig tervben van, hogy sokkal többet fogok utazásokról is írni, és mindig elmarad, na de most hátha le tudom ragasztani a hátsóm a székre hétvége lévén, egy picit hosszabb időre és megosztom veletek a rapid randim Trogirral. 4 nap állt rendelkezésemre 1 hét kötelező szabiból kifolyólag és kényszert és hívást éreztem a tenger irányából, így nem volt mit tenni. Aki ismer tudja, Horvátország nekem szerelem, megmagyarázhatatlan vonzalom fűz hozzá, a zene, az ételek, a sós tenger és a fenyőligetek illata, az ordító kabocák, és a macsaköves sikátoros régi óvárosok nélkül, nem bírok meglenni nyaranta.
Élvezed azt is, ha hajnalban fél 6-kor harangzúgásra pattan ki a szemed és papucsban végig csattoghatsz a pékhez egy túrós burekért, majd tovább a piacra friss fügéért a kihalt óváros utcáin, amin esténként hömpölyög a tömeg és értékeled, hogy végre le tudsz úgy fotózni egy épületet, boltíves kaput, ablakot, virágot, hogy nem lóg bele a képbe a fél világ turistáinak a fagyija, szelfibotja, gyereke, kutyája, “zoknisszandis” lábfeje stb.
DE, bódogság volt, mert a kikötőből kb. negyedóránkét indul kishajó pont egy népszerű strandra, így kihajóztam én is, árnyékban, langyos szélben, tenger illattal körülvéve, 15 perc volt és 20 kuna asszem. Igaz “heringstrandra” érkeztem Okrug Gornjiba, de legalább szép partszakasz, sok étterem, bárokból kiszűrődő zene, pont tökéletesek voltak 3 óra után a nap hátralévő részére. Semmi stressz, sietni nem kell a hajóra, hiszen este 11-kor is vissza tudtam volna még csorogni az óváros kikötőjébe, ha úgy alakul, onnan meg csak pár lépés volt a szállásom, szóval teljesen kényelmes volt.
Másnap másik strandot választottam szintén busszal, csak a szárazföldön haladva, a busz jött, a sofőr csak horvátul beszélt, én elmondtam hova mennék, aszonta két megálló, láttam, hogy még mondana valamit, de mivel rájött nem tudja, hogyan, ezért annyit mondott ok, …. Ki is szálltam az út szélén, majd 10 perc susnyában, bozótban való gyaloglás után kikötöttem egy rövid part szakaszon, ahol senki nem volt csak én, meg térdig érő szemét, meg a ciripelő kabócák, de ez most nem volt hangulatos. Az úticélom egy fenyőligettel övezett közkedvelt környékbeli strand lett volna…Megszívtam megen. Úgyhogy mély levegő, kiléptem a bozótból és a komfortzónámból ismét, majd visszacsattogtam az út mellé, ahol egy hangulatos éttermen keresztül vágtázva segítséget kértem, és ismét a buszmegállóban találtam magam, délben 40 fokban árnyék nélkül. Elmondtam 3 imát, hogy ne itt száradjak még el, ha lehet, összecsettintettem a bokám és megérkezett a busz, ami végre visszavitt egy megállóval arrébb, ahonnan betaláltam a strandra. Hálát adtam, bevágódtam az árnyékba, emberek alig, csak úgy szellősen és elmerültem a habokban én is. 
Pastan beachről van szó egyébként, szokatlanul sekély a tenger és sok helyen hínáros az alja, de ez is a városi kikötőbe benyúló öböl része még a Pastan folyó torkolatához közel, nem “igazi” horvát tengerpart érzés még mindig nekem, de egy napra tökéletes volt, sok árnyék van, egy kisebb kávézóval és alapvetően nyugis, csendes hely. Kisgyerekes családoknak is jó lehet, mert homokos a part. A sofőr pedig azért vitt rossz helyre, mert a Pastan étteremnél dobott ki…
Az óváros főtere is bájos, a középkori épületek homlokzataira, a palota toronyórájára is érdemes vetni egy, de inkább több pillantást a reggeli és az esti fényekben is, de a vele szemben található Szent Lőrinc székesegyház is megér több misét a gyönyörűen díszített bejáratával. Egy szó, mint száz, unatkozni itt nem lehet, vesszetek el a sikátorokban és csodálkozzatok rá egy-egy szoborra, arcra a homlokzatokon. Mindenképp egyetek egy jót, sőt többet valamelyik hangulatos étteremben. 
Természetesen olcsóbb pizzát, spagettit, szendvicseket is találtok, ha erre van igény, illetve érdemes piacon csevapos lepényt enni, vagy a pékségek kínálatából válogatni, ezek természetesen jóval kedvezőbb árúak. Egy ropogós rétestésztás túrós, spenótos, vagy húsos burek reggelire vagy ebédre mindig jól jöhet 8-10 kuna körül mozognak és nem maradtok éhesek utána az fix. Nem késő még akár szeptemberben sem útnak indulni, sőt én voltam már október elején is és nagyon kellemes 25 fok körüli hőmérséklet fogadott, a tenger sem volt hideg, és kora ősszel az emberrengeteg is elkerülhető. Amúgy meg előttetek az augusztus, és ha éppen nem tudnátok mi legyen a végállomás a szabi idején, akkor Trogirban nem fogtok csalódni!
