Autós túrára indultunk következő nap, miután megegyeztünk, pontosabban kialkudtuk az árat a sofőrrel. Ebben, a szálláshely tulajdonosa, egy angol hölgy volt segítségünkre, sőt a program összeállításához is jó tippeket adott. Az egy dolog, hogy én kinéztem a térképen két helyet, amik közel vannak egymáshoz, az meg egy másik, hogy a valóságban néhány hegy, vulkán, szakadék, rizsföld, dzsungel választja el őket…
Két dologban voltam biztos, hogy látni szeretném a Bratan tó partján fekvő úszótemplomot és a nem rég kitört vulkán lábánál elhelyezkedő Besakih anyatemplomot, ami a legnagyobb Balin. Utóbbiról sajnos mégis lemaradtunk, mivel egy túrára nem javasolták a két helyet, hiszen egész nap autóban kéne ülnünk, bár ez így is megtörtént, illetve az utóbbi templomot nagyon turistásnak mondták, ahol zaklatják az embert, hogy vásároljon, fizessen mindenért, ám sajnos ez is megtörtént az ehelyett javasolt másik templomnál is… 650.000 rúpia volt a sofőr napi díja és 800 ezerről indultunk, nagyjából megegyezett az előző heti árral.
9-kor indultunk, itt is pontosan előállt a sofőrünk Agung, akinek a neve megegyezik az igen csak működő, fortyogó vulkánéval. Elnézést kért, hogy nem beszél jól angolul, de azért végigcsacsogta az egész utat, egész érthetően amúgy. Elmesélte, hogy rizsföldje van és másodállásban sofőr, hiszen 4 gyereke van, a legnagyobb fia egyetemre jár és azért dolgozik, hogy anyagilag támogassa őt, hogy később jó munkája legyen és Agung öregkorára aztán majd a fia gondoskodik ő róla. Náluk ez a élet rendje. Agung turisták által nem igen látogatott falvakon,utakon vitt minket keresztül és lelkesen magyarázott, véleménye szerint, így lehet legjobban megismerni Balit és ha mi boldogok vagyunk, ő is az. Ennyi, kérem szépen! Amúgy Julie-tól a tulaj hölgytől később megtudtuk, hogy Agung művész is volt régebben, több képe kiállításra is került, de a szeme már nem bírja az aprólékos munkát. Nagyon sok művész él amúgy a szigeten, úton útfélen faművesekkel, szobor rengeteggel, galériákkal találkoztunk és sok helyen a mestert is láthattuk munka közben, faragta például a következő portékát.
Szóval első állomásunk a Jatiluwih település mellett található hatalmas rizsföld, ami látogatható és többféle túraútvonal közül választhat az idelátogató elvetemült turista, aki a déli hőségben kíván végigcsattogni rajta. Fél óránk volt, amiből persze egy óra lett, nem találtunk rövidebb ösvényt és amúgy is gyönyörű a táj, így elvesztünk kicsit a rizs birodalmában. A sofőrünk elmesélte, hogy ő is rizs termesztő és 3 féle rizst arat le a földjén félévente, fehéret, feketét és vöröset. A 3 féle rizs jelenlétét pedig a 3 istenséghez vezette vissza, hiszen a hinduknál Brahma, Siva és Visnu alakjában testesül meg az egy Isten. Ezért van minden településen 3 fő templom is, aztán ezenkívül még rengeteg, mert minden családnak külön temploma van és minden napra jut náluk valamilyen ceremónia, ahogy ő mondta, de esküvőre feldíszített kapukat is nagyon sokat láttunk, ami 3 napig tart…
Tehát visszakanyarodva a rizsföldre, emberünk megkért minket, hogy ne időzzünk itt túl sokat, hiszen hosszú az út még a tóig, aztán Kintamaniba, ami a település és a másik vulkánuk neve is, így sapka, szemüveg és némi víz társaságában bevágódtunk rizs nézőbe. Egy lélek sem járt rajtunk kívül ilyenkor arra, na jó, találkoztunk még egy nyugdíjas párral, ki is használtuk az alkalmat fotóztatásra, ha már a szelfi botot rögtön első nap kettétörtem…
Hamar kitikkadtunk a melegben, de élveztük a rövid túrát, még madárijesztőnek is sikerült beállnom, aztán kókuszvízért imádkozva visszacaplattunk a parkolóba, igaz fél km-rel arrébb sikerült célba érnünk, így várt még ránk némi gyaloglás, de Agung már széles mosollyal várt minket és gurultunk tovább a Bratan tóhoz Bedugulba. Érdekes, hogy az én fülem is bedugult itt, ugyanis pár napja megfáztam, valószínűleg a légkonditól és erre a napra velem jött egy 200-as csomag papír zsebkendő is, a fülem pedig nem igazán jól reagált a magasságra, úgyhogy szinte teljesen süket lettem arra a napra, nem volt kellemes, de a tudat, hogy mégiscsak Balin vagyok vigasztalt.
Itt meglepő módon alpesi levegő fogadott minket, szinte fáztam, a szél is fújt, ráadásul dörgött az ég, lógott az eső lába, de mégis elmormoltam egy imát az összes hindu istenséghez, hogy legalább egy fotót sikerüljön úgy készíteni,hogy nincs ködben, felhőben a templom, hiszen 1700 méter magasan járunk. És lőn világosság…
Ulun Danu Bratan templom vagy Pura Ulun Danu Beratan, a pura ugyanis templomot jelent. Úszó templomként ismért, Dévi Danu a termékenység istennőjének tiszteletére építették és sokan gyermekáldásért fohászkodva keresik fel a helyet. Ha magas a vízszint, teljesen beborítja a templom talapzatát, olyan, mintha a vízen lebegne. Az itteni klímáról még annyit, a hegyek között megterem az eper, ezért sok helyen árulják az út mellett. Olyan, mintha egy másik országba csöppentünk volna.
Innen még hosszú út várt ránk Kintamaniba a Batur tó partjáig, csak a távolban láttuk kirajzolódni a vulkánt és olyan hajtű kanyarokon és keskeny, szakadék szélén vezető utakon közlekedtünk, hogy néma csendben vártuk az érkezést. Vicces volt, mikor éppen egy lejtőn lefelé menet a mi sávunkban pár darab nagyobb faág hevert és a sofőr megállt. Nem értettük, miért nem kerüli ki, hiszen a másik sáv szabad volt, nem jött szembe senki. A férfi, férfi módjára kipattant, hogy majd ő megoldja akkor ezt a problémát és “gyúrunk vazzeg” stílusban arrébb pakolja az akadályt, mire sofőrünk rázni kezdte a fejét, hogy ezt ne, ne, mert ezt itten egy útlezárás, mivel a sáv járhatatlan az autók számára, valószínűleg egy földcsuszamlás miatt zárták le. Úgyhogy hosszas fejvakarás és a többi autóstól új gps koordináták után érdeklődve, végül elég nagyot kellett kerülnünk, mire újból a jó irányba terelődtünk.
Kicsit már untuk itt a sok autózást, utólag már én sem így raktam volna össze ezt a napot, de késő délután megérkeztünk Kintamaniba a Ulun Danu Batur templomhoz, ahol éppen egy ceremónia zajlott, bár sok embert nem láttunk a templom előtt, de hangszórókból áradt valami fura hangú emberke szövege. Ahogy kipattantunk az autóból, itt tényleg letámadtak minket a helyi árusok, hogy vegyünk sarongot, mert anélkül nem mehetünk be, de nem hagytuk magunkat, hiszen nálam volt, beszereztem már egy rakással, A férfi meg tudta, hogy úgyis odaadják bérbe egy kisebb összegért és nem kell azt megvenni. Amúgy jól áll a sarong a pasiknak is, titokban beszereztem egyet A férfinak is, jó lesz az itthonra szürke téli estéken…
Rövid idő alatt megjártuk a templomot, ennyire díszeset még eddig nem láttunk, de természetesen itt is csak néhány része volt látogatható a helynek. Mikor ismét készen álltunk az indulásra, kiderült, hogy innen már csak a hazaút van hátra, mi pedig azt hittük, hogy legurulunk még a tó partjára is, de sajnos csak távolból láthattuk. Bal oldalon a Kintamani vulkán, a túlsó parton pedig a felhőkbe burkolózó Mt. Batur. 
Hittünk a sofőrnek, hogy túl macerás és sokáig tart leautózni innen és mivel fél 5 volt, elindultunk haza, de Agung jófej volt és a visszaúton megállt még egy olyan látványosságnál, ami amúgy is tervben volt.
Gunung Kawi, királyok sírhelye. 300 lépcső vezet le a hatalmas, sziklafalba vájt síremlékekhez, amit a legenda szerint egy herceg óriás vésett ki a saját körmeivel. Imádom Balin, hogy az összes szent hely, templom, olyan környezetben van, hogy leesik az állunk. Mindig azt hisszük, hogy ennél szebb nincs is, aztán van. Megéri a sok lépcsőn, szintén sarongot viselve lesétálni, aminek külön hangulata van szerintem, megszerettem ezt a viseletet, hiszen gyönyörű batikolt példányokat is kapni, maga a batikolás is Baliról ered.
Lefelé sétálva rizsföldekkel (első fotón), majd égig érő pálmafákkal találkoztunk, a sírhelyek előtt pedig forrásvíz csordogál a falból. Aztán találtunk még érdekes, négyszögletes kis barlangokat, amik remetelakok voltak valaha illetve meditációs barlangokként használtak. Egy, a sok misztikus hely közül Balin. Mivel zárás előtt voltunk ott, turista alig és ezt nagyon élveztük, csend, nyugi, csak a természet szól. 
A 300 lépcsőfok felfelé a magas páratartalomban ismét felért egy kardio edzéssel, ruha nem maradt szárazon, de az árusok pontosan tudják, hogy mire van szüksége a turistának és már nyújtják is felénk a macsétával lecsapott, felnyitott friss kókuszt szívószállal, na és persze óccó szárongot is, de azt itt sem veszünk. Ahogy a férfiak bármit elvisznek motoron, 4 tagú családot, bódét, fél erdőt, a nők ugyanúgy bármit elcipelnek a fejükön szemrebbenés nélkül. Az elkényeztetett európai ember ebbe jó eséllyel belerokkanna…
Itt a mai mese vége, mi már itthon, próbálunk visszailleszkedni a valóságba kevés sikerrel, de van még pár napnyi sztori bennem, hiszen jártunk gyönyörű vízesésnél, elmerültünk szó szerint egy rejtett kanyonban, igyekszem ezeket is leírni hamarosan!
Több múzeum, galéria található a város területén, de rengeteg a kávézó, étterem, jógaközpont, hindu templom, piac, a környéken pedig rövid időn belül megközelíthető gyönyörű rizsföldek, spirituális helyek, forrásvizek, és luwak kávé ültetvények várják az idelátogatókat. Nagyon turistás, de ez itt még sem zavaró és kihagyhatatlan hely, ha Balira utaztok szerintem, viszont nem csak egy napot, hanem minimum 2-3-at érdemes itt eltölteni.
Medence viszont nincs, csak jakuzzi, amit kérésre beüzemelnek, de nem igazán vágyunk 37 fokos vízben ücsörögni. Reggeli itt is van, szintén a teraszra érkezik, gyümölcs, és tojás bárhogy elkészítve, akár brutál édes banán palacsinta formájában is. A tulaj egy angol hölgy, mindenben segít, a szobákba összekészítenek a vendégeknek egy szettet, szúnyogriasztó spray-vel, útikönyvvel, majomriasztó csúzlival (üresen ajánlott használni, mielőtt az állatvédők felcsattannak, a hangja ami elriasztja a makikat). De van esernyőnk és jógaszőnyegünk is. Az előző szállásról a “dzsungelfürdőnk” nagyon hiányzik, itt sajnos az semmi extra, de túléljük nagy duzzogva.
Az utcánk végében van a Szent Majomerdő, így délutáni érkezésünk és egy jó marhahúsos ebéd után, bevetjük magunkat rögtön. Lenyűgöző a környezet és a páratartalom is, de legalább a nap nem süt be. Ez egy természetvédelmi terület, mely spirituális, gazdasági és oktatási céllal is bír, hindu templomok is találhatók a területén.
Mégis csak ők itt a főszereplők, etetni és lehet őket banánnal, amik felárasan megvásárolhatóak a park területén. Ezért az árusok gondoskodnak róla, néhány trükkel, hogy a majmok a turista vállán ülve fogyasszák azt el. A néni csak meglengette a banánt előttem és a kolléga már a vállamon is volt. A hülye turista (én) ezzel úgy próbálkozik először, hogy meghámozza a banánt… Nooormális Margit? Ezt a majom nyilván nem várja ki, kitépi a kezemből és megoldja ő. Tartottam tőle, hogy a csupasz vállamon esetleg összekarmolja a napon perzselt bőrömet, de nem, nagyon kis puhán odahuppan.
Hozzájuk nyúlni viszont nem szabad, mert a reakciójuk kiszámíthatatlan, hagyni kell, hogy elvégezze amiért jött és továbbálljon. Így rabolt ki perc múlva az egyikük…
Fogalmam sincs hogyan, de rájött, hogy hol van a táskám cipzárja, ami egyébként nem látszott ki, hiszen csak a tetején van egy hosszú cipzár, nem lóbáltam, a vállam alatt volt, nem zörgött, no kaja, no pia nem volt benne, de akkor is megtalálta és nekilátott a melónak… A férfi próbálta elijeszteni, elővillantotta muszkliját, de ezzel nem ért el semmit, mert maki kolléga egyből kivillantotta csábos fogsorát, és jelezte, hogy meg se próbálja őt megakadályozni a terve megvalósításában. Célba ért, bár sokra nem ment vele, ugyanis kikurkászta magának a táskám alján rejlő teljes csomag nedves törlőkendőt, amit kirántott és röhögve eltűnt vele egy fa tetején. Hallatlan milyen igényesek a majmok mostanság, viszont nagy szerencse, hogy a szintén a táskában lévő, előtte átváltott, közel a heti költőpénzüket tartalmazó szütyőmet még elzártam egy belső zsebbe is… Hanumánnal el kell beszélgetnem…
A másnap reggelt másfél órás jógával indítottuk, ami nagyon nagyon jól esett a sok robogón ülés után. Hatalmas jógaközpontban voltunk, a heti órarend mindig jó előre fel van tüntetve a neten is, reggeltől estig változatos programokkal, meditációval, mindenki megtalálja a kedvére valót, legyen kezdő vagy haladó. A hatalmas nyitott falú fa épületben reggel kellemes hűs levegő lengedez, madárcsicsergés, vízcsobogás itt is, friss zöldség és gyümölcsturmixok, igazi relax élmény. Kb. 2500 Ft a másfél óra, ha bérletet vesztek olcsóbb.
Miután felkészítettük magunkat a napra, ismét robogó bérlés következett, itt még olcsóbb, mint Uluwatuban, 1200 Ft kb.
Most először fáztam Balin, mert a víz nem túl meleg, és mire végigértünk eltelt 1 óra, jólesett kimászni a napra. Bejártuk a templom többi részét is, már ahova beengedtek minket, mert itt is vannak lekerített részek, amit csak a hívők látogathatnak.
Parkolóban már várt minket egy helyi emberke, aki udvariasan, nagyon barátságosan, de határozottan üdvözölt minket mikor leparkoltunk. Ez itt megy, érdeklődnek honnan jöttél, merre mész és ajánlanak éttermeket, boltokat, jelent esetben Luwak kávé ültetvényt, nyilván ezért ott kapnak valami jutalékot vagy a fene tudja, de nagyon tudnak csacsogni az emberrel.
Itt is hal szatét ettem, de annyira nem volt finom, mint a múltkor, de legalább csípős az igen. A legtöbb étteremben európai, hogy szűkítsük a kört inkább magyar mércével kis adagokat adnak, amivel én azért jól lakom, de vannak kivételek, mert most nagyon éhesek voltunk és kívántunk volna desszertet, ezért rendeltünk egy nagyon bizarrnak hangzó édességet, még pedig sült banánt sajttal és csokival. Hát felejthető volt, 1 kanál elég is volt belőle, ráadásul csokidarás volt, azt meg nem csípem, de A férfi letolta.
Szóval aki nem ismerné, bár szerintem a Bakancslista filmből hallottunk legtöbben először a “macskaszaros” kávéról, ez a világ legdrágábbika. Kilója 300.000 Ft is lehet, egy csésze kávéért pedig 20.000 Ft-ot is elkérhetnek. Azért itt helyben olcsóbb, az egy csésze ezer pár száz Ft volt, egy 15 dkg-os szemes kiszerelés pedig 10.000 Ft körül kapható, a boli verziókkal vigyázni kell, mert általában keverik a sima kávéval, azért olyan olcsók. Ugyebár a metódus az, hogy a macsek megeszi a kávét, majd az emésztése során az fermentálódik és távozik, és valami jóember rájött, ha az ürülékből letisztított kávészemeket pörköli meg, akkor az aromásabb lesz. Mikor ott voltunk éppen “produkált” az egyik macska, mire A férfi lelkesen odarohant, hogy akkor láthatjuk elkészülni a kávét még melegében, de a hölgy felnevetett, hogy neki előtte éppen banánt adott enni, szóval ebből a végtermékből ma nem lesz pörkölés. Amúgy más aromájú lesz a hímivarú és más a női virágivarú növényből készült kávé, utóbbi gyengébb, előbbi erősebb.
Rengeteg más fűszernövény is található a kertben, gyömbér, szegfűszeg, kurkuma, ginzeng, ezekből is készítenek kávét, és a kóstolóhoz ez is jár, a virágillatú teákkal együtt, hibiszkusz, mangosztán, citromnád, volt a tálcánkon mindenféle. Még avokádó is, bár abban azért felfedezni avokádó ízt nem könnyű, hiszen amúgy is semleges ízű.
Klassz, hogy leszoktunk a kávéról egyébként, bár a legtöbb itt gyengének van főze, jó sok cukorral, de azért nem akartunk koffeinsokkot kapni, így csak belenyaltunk párba és vártuk az előttünk az asztalon készülő luwak kávénkat. Közben gyönyörködtünk a kilátásban, már csak ezért is megéri ide bejönni, olyan, mintha a dzsungel tetején ülnénk.
A nap végére még a Tegallalang lépcsős rizsteraszait szerettük volna felkeresni visszafelé, de az offline gps-ünk sajnos csak városneveket ismer, így az ellenkező irányba vitt minket, és mire visszaértünk zártak, de ezt sem bántuk, mert távolról is gyönyörű a környék és visszajöttünk máskor.
