Miért éppen Malájzia? Utolsó rész
Igazság szerint már egy hete itthon vagyok, de van még másfél nap maláj esemény bennem képekkel, amit szerettem volna leírni.
A 3. rész után ott hagytam abba mielőtt átrepültem Thaiföldre a 3 napos mini vakációra, hogy meglátogattam a Batu Caves barlangokat, ami után volt még egy fél napom újabb látnivalókat beiktatni. Mivel addigra már magabiztosan tájékozódtam a városban, (ami alatt azt kell érteni, hogy ha eltévedtem szemrebbenés nélkül kerestem egy másik úticélt, ha az eredetit nem találtam meg…), elhatároztam, hogy a központba visszafelé menet leugrom az egyik megállóban és meglátogatom a Madár Parkot. Úgy ítéltem meg, hogy pont a Kuala Lumpur nevű régi vasútállomáshoz esik közel.
Itt rögtön a peronról kifelé jövet sem tudtam már betájolni magam, hogy melyik irányba induljak, így mentem az orrom után, az a tuti alapon. Minő véletlen szembejött egy rendőrbácsi, aki naná, hogy az én irányomba haladt, így most rendőri kísérettel sétáltam tovább. Vele is kultúráltan elbeszélgettünk, kérdezgetett honnan, hova, miért, merre, meddig, miért egyedül utazom, hány éves vagyok stb. Az utsó kérdésre ráugrom általában és visszakérdeztem mennyinek gondol, mikor rávágott egy 22-est, majdnem a nyakába ugrottam, de persze nem hittem el neki, hogy komolyan gondolja. Úgyhogy ezért érdemes Malájziába jönni hölgyek urak, mert már 4 nap ott tartozkodás is 15 évet fiatalít rajtatok! Na jó nem, szerintem egy jó napszemüveg a titok…
A rendőrséghez érve elköszöntünk egymástól én meg baktattam tovább felfelé egy dombra, közben elhaladva a város legnagyobb mecsete mellett, amit majd a thai utamról visszajövet terveztem megnézni, de ez sajnos meghiúsult… A mecsetbe ingyenes a belépés a amúgy. Annak azért van egy hangulata mikor óránként megszólal az imára hívó ének és száll a levegőben messzire. Engem most a világ legnagyobb madár reptetőjében ért utol, ahova az állomástól is legalább 20 percet sétáltam dobnak felfelé.
A madarak közé toppanva, rögtön egy sárga papagáj jött szembe, akinek a legjobb szórakozása volt a kedves turista fején megpihenni. És mintha csak tudta volna, hogy mikorra készülnek el a fotók, átlibbent a követekző delikvens hajkoronájára. Többek között az enyémre is, de pont nem volt csőre töltve se a telefonom, se a fényképezőm, és mire előástam őnagysága odébb állt.
A park szép, de egy biztos aki csak úgy messziről akar tisztes távolból madarakat szemlélni, az felejtse el, mert itt a főszerep bizony a levegő uraié és mindent beterít aaaaa…na mi? Az az! Nekem élmény volt, karnyújtásnyira, sőt még közelebbről elvegyülni a madarakkal, persze volt amelyik csak egy fotót tűrt, a másodiknál azt mondta, hogy ő ehhez nem asszisztál tovább.
A pávánál pedig nincs hiúbb állat, csak a vele “szelfiző” hülye turista. De legalább itt partner volt a kisasszony.
Érdemes lett volna azt is lefotózni, ahogy többen arra várakozunk, hogy őfelsége végre ne a hátsóját mutassa és nagy kegyesen körbe tipegjen. De a tollánál csak az egója nagyobb, így megtette.
Aztán voltak olyan példányok, amiről elsőre nem tudtam megállapítani, hogy kitömött-e vagy csak nincs kedve mozogni a hőségben. Kedvem támadt finoman oldalba bökni, hogy vajon eldől-e…de visszafogtam magam.
S volt, aki jógapózokat gyakorolt. Vagy csak szomorú? Neeem, ott ez a fogalom ismeretlen.
Jó móka volt, a belépő ha jól emlékszem 50 ringgit(1 MYR=75 Ft). Klassz lett volna, ha aznap is lett volna rajtam egy lépés számláló, pár km megint befigyelt és nap végére eltikkadtam. Bár nagy volt a kísértés, hogy a madarak mellett lévő pillangó park, orhidea park, hibiszkusz park vagy szarvas park közül még valamelyikbe elsétáljak, de estére már inkább csak elterülni volt kedvem az ágyamban.
Másnap viszont megújult erővel visszatértem Lake Gardenbe, a város központba található parkrendszerbe. Ha lehet akkor még melegebb volt, ömlött rólam a víz, de valahogy ehhez is hozzászoktam addigra már. Ezt muszáj volt látni a beton dzsungel közepén.
Vasárnap volt és egy iskolai rendezvény is zajlott, mindenütt gyerekek, főleg lányok én tényleg nem értem, hogy bírják ezt a klímát ebben a viseletben kibírni.
Bár úgy tűnik, hogy tömegnyomor volt, a park nagy részén szinte egy lélek sem járt, teljes volt a nyugalom és csend.
Orhideák, virágok, kis tó, nagy tó, mókus fáról lerohan, felrohan, madárcsicsergés és durván hőség, izzadás jellemezte ezt a pár órát.
Le is dobtam magam az árnyékba nagy nyugiban, aztán kisvártatva megjelent egy másik emberi lény is a parton, aki hozzám hasonlóan megkísérelte lefotózni saját magát több kevesebb sikerrel persze, így engem talált meg, hogy segítsek. Ezt én már kihasználom rutinosan, és viszont megkérem ugyanerre, bár általában kérni sem kell, automatikusan felajánlják.
Férfi ember lévén közben udvariasan bemutakozott, elszavalta a nevét és hogy melyik hotelben lakik…Nos utóbbi információról nem vettem inkább tudomást, majd még egyszer nagyon kedvesen megismételte aritikuláltan, hogy tutira megjegyezzem, kezett fogott velem és ment a dolgára…. Így megy ez errefelé, de legalább udvariasak, de tényleg. Sosem éreztem senkinél idegesítő zaklatást vagy rámenősséget. Nyilván én nem adtam ki magamról közelebbi információkat vagy a hotelem nevét. A barátot látogatok duma bevált, bár ő azért megkérdezte, hogy és ő éppen most hol van “joggingol” a parkban? Hát ja, így is lehet mondani végülis….
Én viszont ebéd után ácsingóztam, közben rájöttem, hogy rohadt messze van visszamenni a megállóhoz ahol leszálltam, és miután útbaigazítást kértem a vécés nénitől, kiderült, hogy nem vagyok messze a szállodámtól, így egyszerűbb, ha még egy kicsit sétálok a déli hőségben. Aztán egy alagúton át, lépcsőn le-föl, sétafika fő út mellett túra után végre megpillantottam a bázisomat jelző táblát, így kifújtam magam a plázában egy ebéd mellett.
Laksa volt a neve azt hiszem, csípős, fűszeres, üvegtésztás leves némi rákkal megfejelve. Bevállalós voltam itt már, de megbízhatónak ítéltem az éttermet, és nem bántam meg, tényleg finom volt.
Ezt lefojtván egy tejes kávéval, szusszantam egyet a hoteben és felcsaptam ismét a térképem, hogy felfedezzem Indiát! Igen, persze csak kicsiben, ugyanis Kuala Lumpur Brickfield nevű indiai negyedében laktam. A térkép szerint nagyjából az utcám végén kezdődött a Little Indiának nevezett színes utcai kavalkád, így becsaptam a térképet és inkább kinéztem az ablakon. Most hálás voltam a 10. emeleti szobámért hiszen megpillantottam a színes házak tetejét, amit a képen már láttam, így belőttem az irányt és a kilométer számlálót a lábamba…
10 perc alatt valóban Indiába csöppentem. Hangos zene dübörög minden második boltban, étterem, ékszerbolt, száribolt, étterem, ékszerbolt, száribolt, nagyjából ez váltakozik, de kicsit sem volt unalmas. Színek, ízek, illatok kavalkádja az egész, van egy hangulata, ami néhány órára magába szippantott, pedig rajtam kívül túl sok európait ott nem láttam, de ez senkit nem zavart.
Betértem egy boltba, ahol elidőztem egy fél órát, ugyanis leszakadt kint az ég és ömlött az eső. Ékszerek mindenhol, egész kirakatnyi karperec, fejdíszek, fülbevalók, henna hegyek, na és persze fűszerek tömkelege. Nehéz volt ellenállni, de nem akartam az amúgy is 18 kg-os bőröndömet durván curryvel megpakolni, így rizslisztet hoztam csak, mivel szinte ingyen volt… Meg néhány fülbevalót, és édességet persze.
Persze muszáj volt szárikat is nézegetni, az eladó egyből rá is akart beszélni, hogy próbáljak fel egyet, de inkább csak a szemem legeltettem a szép anyagokon.
Elcsábultam egy színes sütinek. Édes volt főleg, szerintem csicseriborsólisztes a bal oldali sárga gömb. Aztán összeragadt a szám tőle és megittam egy liter vizet, de amúgy egész finom volt.
Kicsit elvesztem egy zöldségesnél, isteni mangót vettem. Itthon még sosem ízlett, hát nem véletlen, hiszen éretlenül kerül az országba. De ez puha volt és egyszerűen mennyei…
Sok mindenről azt sem tudtam mi micsoda…
Tetszett, hogy ott így árulják a friss fűszernövényket, nem ám zacskóban, két levelet horror áron…
És a nélkülözhetetlen virágfűzérek, amivel a templomokat is díszítik. Egy komplett sikátor volt ezekkel tele.Bennük nem volt annyira bizodalmam…
Ez egy hosszú utca tulajdonképpen, viszonylag gyorsan bejárható, de muszáj elveszni itt a boltokban, illatokban, különben nem lesz élmény. Az eső nem állt el, igaz már nem ömlött és mivel meleg volt, nem zavart a sétámban. Közben két tinédzser srác pattant mellém, hogy mindegyikük csinálna velem egy fotót…Furán néztem, de nem zavarta őket, így inkább hagytam magam és mire megnyikkantam volna, már el is készült a két kép. De amin meglepődtem, hogy utána ők is kezet nyújtottak, megköszönték és tovább mentek vidáman.
Mindezt végignézte az esernyője alól mosolyogva egy indiai hölgy, aki szintén beszélgetni kezdett velem és beinvitált közben az ernyője alá. Így néhány percet vele is elidőztem, persze cseppet sem bántam. Ajánlott nekem még szép helyeket a városban, amit nézzek meg, egy másik “Indiát” is a kínai negyedtől nem messze, így tervbe vettem az utolsó két napomra, de sajnos ezek is meghiúsultak…
Közben rábukkantam a hotel liftjében egy duriant enni tilos táblára, így utánanéztem miért utálják ezt a gyümölcsöt. Hát mert büdös, mint a fene, így éttermekben se szolgálhatják fel. Nem is láttam a piacon se. Az viszont kellemes meglepetés volt, hogy pár napja a belőle készült jégkrém kóstolása után elkattintott fotót a kávézó tulajdonosa feltette a közösségi oldalára, így bekerültem a Durian rajongók táborába.
Itt ért véget az élmények sora. Na jó nem, de mivel Thaiföldről visszatérve a maradék két napom fura események sorozata lett, és ahelyett, hogy megnéztem volna még a betervezett helyeket a városban és vásároltam volna 1 tonna szuvenyírt, egy laza ételmérgezéssel birkóztam(burgonyalevél saláta rákszósszal licsis dinnyeitallal leöblítve…), de legalább szép helyen sötétült el előttem a világ, az utolsó fotóm ez volt. Ha már hányni kell, ne csak úgy a szoba sarkában szerényen, hanem valami hírös helyen nem igaz? Szóval ezt a két napot nem részletezném túlságosan, maradjunk annyiban, hogy a curry illata most nincs túl jó hatással rám…
De ezt a két napot sem cserélném el senkivel, az utam része volt és kész. Okkal történt ez is. Bár nem is kívánom a nem létező ellenségeimnek se, viszont sokan megkérdezték azóta, hogy ismét nekivágnék e egyedül. Igen. Bármikor. Holnap már pattannék fel a repülőre. Egyedül utazni jóóóó! Teljesen más szemszögből nézed a világot, az embereket, más hatások érnek, rugalmasabb leszel, nyitottabb és felejthetetlen élmény, amit semmiért nem adnék oda. A kint élő emberek sokkal kedvesebbek, nyitottak, barátságosabbak összességében, mint az európaiak. Nyilván van mindenhol kivétel, de akkor is, amennyire ijesztő volt első nap látni a koszt, a szegénységet a sikátorokban, mégsem éreztem magam veszélyben egy percig sem. Jó, tény, nem is jártam nagyon necces környékeken azért és nem ész nélkül mentem mindenfelé, de félni nem szabad és muszáj volt kilépni a komfortzónámból, mert csak így lesz élvezhető és tanulságos egy ilyen út. Én azt mondom sose legyen az az akadálya egy utazásnak, hogy éppen nincs abban a pillanatban útitárs. De van! Saját magad. És lehet ideje vele elbeszélgetni, mert más arcát mutatja egy ismeretlen közegben és tök mindegy, hogy az 50 km-rel van arrébb vagy 5000-rel.
