Az utam része volt 3 nap Thaiföld, azon belül Krabi, ami az ország egyik tartománya, a főváros szintén az azonos nevű város, ahol a gépem leszállt. Szép volt a napfelkelte fentről.
A napom korán indult, hiszen 4kor keltem,hogy elérjem az első KLIA Expresst vagyis a reptéri vonatot és felpattanjak a 7kor induló vasmadárra. Leadtam a nagy bőröndöm a hotelben hajnalban megőrzésre, hiszen Thaiföldre csak egy kis hátizsák és egy válltáska jött velem. Hajnalban kellett azzal szembesülnöm, hogy a pláza még zárva így nem tudok átvágni rajta az állomásra, de a felhőkarcolók között nem tudtam merre kerüljek és jussak el oda. Egy embert találtam pont az utcán, aki elmutatott egy irányba, hogy arra aztán valahol jobbra kerüljem meg az épületet.
Elkezdtem szedni a lábaimat, mert negyed órám volt az indulásig, viszont nem találtam átjárót sehol. Közben nem vettem észre egy fekvőrendőrre hajazó akadályt az úton és elegánsan keresztül estem rajta. Elvágódtam, mint az ólajtó na. Lenyúzva mindkét térdemről a bőrt. Szuper. Felpattantam és futás tovább, betámadtam egy lépcsőt egy irodaház oldalában, ahol némi pánik után megpillantottam az állomást és elértem a vonatot, majd a repcsit.
Krabin landolva jött a következő meglepi, hiszen tovább kellett menni Ao Nangba, a szálláshelyemre, ami kb. 20 perc busszal 150 bahtért (1 thai bhat kb. 8 Ft), igen ám, de aznap ünnep volt, akkor kezdődött a thai újév ugyanis, így a busz nem járt, maradt a taxi. A pénztárcám meg könnyebb lett 600 bahttal. Zsír. No problem, ehhez is alkalmazkodtam, azt az elmúlt napokban már tökélyre fejlesztettem amúgy is. Csak én ültem a kisbuszban, elmondtam a szállásom címét, a sofőr pedig kirakott egy hotel előtt. De az baromira nem az enyém volt. Lobogtattam még egyszer a papírom neki hova is mennék, aszondja ááá az arrébb van, majd levitt a kikötőbe és kidobott a várakozó hajók előtt, hogy azzal szíveskedjek továbbmenni. Mondom mi vaaan??? Ez az apró információ elkerülte a figyelmem, hogy a part ahova igyekszem, Railay Beach, csak ezekkel a járművekkel megközelíthető.
Semmi gond, megkérdeztem az egyik információs pultnál egy csinos arcú kisminkelt hölgyet, akiről közelebb érve kiderült, hogy nem rég még fiúcska lehetett, hogy biztos erre kell-e mennem. A ladyboy csilingelő hangon helyeselt, így megnyugodtam és megvettem a jegyem 100 bahtért.
Leültem várakozni az árnyékba, ahol rögtön leszólított egy idősebb urugvayi úr, hogy honnan jöttem stb. Ő is járt már Pesten, de még a Balcsit szeretné látni, amúgy meg most a szigeteken utazgat. Megvitattuk, hogy itt senki nem siet, nincs menetrendszerű indulás, de ha ilyen a kilátás akkor nem is bánom, hogy várnom kell.
Megvárták, míg több ember összegyűlik és akkor nekivágtunk a homoknak, sokan a gurulós bőröndöt húzkodva maguk után, dobtunk el cipőt, papucsot mindent és szórtuk be a csónakba őket, aztán mászás a vízből a fedélzetre. És már hasítottunk is Railay Beach felé.
Imádtam! Itt nagyon elkapott a teljes, tökéletes szabadság érzése, ahogy elnéztem a mellettem magasodó, eddig csak tévében látott több ezer éves mészkő képződményeket. Nem tudtam betelni és velük és főleg elhinni, hogy itt vagyok. A szemembe fröcsögő tengervíz ébresztett fel, hogy ez tényleg a valóság.
Kikötöttünk és másztunk le a létrán a hajó oldalán, majd kisebb ugrás következett csomagostól mindenestől a térdig érő vízbe. Ez itt így megy, senki nem nyavajog, hogy vizes lett, hanem mosolyog, hogy itt van, gyerekek, nyugdíjasok mindenki. Még mindig nem tudtam hol a szállásom, csak azt, hogy ettől a partszakasztól kb. 10 perc séta, útbaigazást kértem hát és elindultam. Majd elszörnyedtem, merre vezett az ösvény.
Igen, ha KL-ban lefikáztam pár napja a koszt, na akkor az csilli villi volt ehhez képest. Nem láttam az utat merre, el is tévedtem be a helyi gettóba, ahol kedvesen tovább tereltek a jó irányba. Orrfacsaró a bűz, szemét, rothadó kókuszdiók, gyümölcsök és egyébb hulladék mindenhol.
Majd ezen átverekedve a földnyúlvány túlpartjára értem, ami kevésbé mutatós, bár engem ez is lenyűgözött, kivéve a szemetet… de itt fürdeni nem lehet.
Egy bazársor végén ott figyelt a szállásom, becsekkoltam és megkaptam a bungallóban a szobám. Két emeletes, én voltam a földszinten.
Meglepődtem mekkora, pláne a fürdőm, mert erről a szállásról olvastam rosszabbakat, de tökéletes, bazi nagy ágy, légkondi, minden ok.
Ledobtam a textilt és már fel is ugrott rám a fürdőruha és a nagy kendőm, ami egyben a törölköző, napozó, nyáriruha szerepet is betöltötte. Mindenki ilyenben flangál és semmi másra nincs itt szükség, max még egy papucsra. Felejtős a csini szandi, magassarkú, mert minden tiszta homok és a ha leszakad az ég, akkor abból bizony sár lesz. Ezt meg is tapasztaltam minden nap.
Az élményt nem tudom leírni, mikor betettem a sajgó talpam, lábfejem a vízbe, ami legalább 28 fokos. Mivel még csak fél 10 körül járt, üres volt a part.
Maga a menyország, nem akartam innen elmozdulni sehova, csak lebegni ebben az állapotban. Pancsoltam, úsztam, bevágódtam egy étteremben, a híresen olcsó Thaiföldön, hogy de jót eszem. Finom volt, de nem olcsó, itthoni árak kb. A mangó, répa koktél mesés volt, de az sem óccó, naná,hogy megszívtam, ha pár kajáldával arrébb megyek a dzsindzsa felé már harmadannyi… Csípős, mogyorós káposztasalátszerű valami volt.
Mikor a pincértől kértem a számlát, megörültem, mikor kinyitottam a kis bőr tokot, amibe a pénzt szokás rakni, mivel az enyémben már pénz volt..Hűű de jó gondoltam, ez egy helyi szokás,hogy itt a vendégnek fizetnek ha fogyasztanak, elraktam a pénzt és távoztam. Neeeem, dehogyis, sosem tennék ilyet, természetesen szóltam a pincérnek, hogy ezt biztos nekem akarta kihozni?? Sűrű elnézések közepette el is vitte és hozta a számlám.
Elnyújtoztam ismét a homokban, ami már mindenemet belepte, beleértve a telefont és a fényképezőt is, de már ez sem érdekelt. 2 körül beborult és leszakadt az ég, így szedtem a sátorfám és egy 50 bahtos kókusz shake-kel a kezemben elsétáltam a szállásomra.
Ahol sikerült megállapítanom a tükörbe nézve, hogy rongyosra égtem. Remek. Pedig sosem szoktam leégni, be voltam kenve, alapszínem is volt már, árnyékban is voltam, és mégis. Nyűgös voltam és fáradt a pár óra alvás után és ma volt az a nap amikor tényleg mindenem fájt. A talpamon nem gyógyultak a vízhólyagok, a lábfejemen újabb sebek lettek, a térdeimet szétzúztam és lángolt a bőröm. Ciki lett volna délután 4kor aludni menni itt, de mivel továbbra is esett, kiültem a teraszra egy könyvvel a kezembe. Igen ám, de közben érkezett egy macska, mert abból itt van bőven és hogy ne tudjon beszökni a szobába becsaptam az ajtót. Majd elégedetten konstatáltam, a kulcs bent maradt, ezt viszont kívülről nem lehet kinyitni. Itt már csak megrándítottam a vállam és visszaültem olvasni. Majd jön erre valaki a személyzetből és kérek egy másikat vagy lesétálok a pár méterre lévő recepcióra meztéjláb és boci szemekkel kérek egy másikat. Az utamnak ezen a részén, már megtanultam rugalmasan kezelni a dolgokat és nem idegesíteni magam olyan dolgokon ami csak problémának tűnik, de valójában semmiség. Nem telt el pár perc és jött is az egyik szobainas, miután elmutogattam neki, hogy mit műveltem, mosolyogva hozott egy másik kulcsot.
Estére még összevakartam magam és rákvörösen beültem egy étterembe, ami a Mama’s Kitchen névre hallgat és baromi jó áron ettem, állati jó pad-thait. Ami egy üvegtésztás, szójaszószos zöldséges tészta, mellé pedig naná, hogy leküldtem egy dinnye turmixot. Erről sajnos fotó nuku, mert ide semmit nem vittem magammal, már csak úgy lenni akartam minden nélkül, netem sem volt, és nem is szándékoztam befizetni wi-fi-re, habár ez sem lett volna túl drága.
Gondolkodtam még egy thai masszázson vagy pedikűrön, hiszen úton útfélen rengeteg hasonló szolgáltatásba botlik itt az ember, a strandon is többen odajöttek hozzám, volt egy hölgy aki a elborzadt a talpam látványától és megígértette velem, keressem meg másnap. Elképzeltem, hogy a fájó talpamhoz hozzáér a habkővel és inkább elvetettem az ötletet…
Ha már csak két és fél napom volt itt azt úgy szerettem volna tölteni, hogy minél többet lássak az Andamán-tenger kincseiből. Úgyhogy befizettem egy szinte egész napos 4 island tour-ra vagyis 4 sziget túrára.
Másnap reggel ismét lelkesen mentem a szabadban lévő étkező felé, és végre valahára találtam kedvemre való étkeket, úgy mint joghurt, igazi müzli, friss ananász és dinnye, sok zöldség, rántotta. De persze voltak meleg fogások is, szójaszószos zöldségek rizzsel, krumplival.
Reggeli után elbattyogtam az utazási irodához, ahonnan visszabattyogtunk a szállásomra, hogy megvárjuk a többi kirándulni vágyó népet és elinduljunk. A minket odakísérő hölgy kedvesen egy székre mutatott, hogy üljek le nyugodtan, mondtan köszönöm jól vagyok itt az árnyékban. A következő pillanatban pedig rámutatott egy szekérszerű tákolmányra, hogy akkor üljek oda. Mondtam nem köszi, jól vagyok, majd még egyszer közölte a többiekkel is, hogy üljünk már fel mert indulunk. Jaaa, hogy ezzel!?
Most szót fogadtam és felpattantam, majd egyszerűen egy fiúcska a traktorba pattanva betolt minket a tenger közepére, hogy átszálljunk a hajóra.
Rajtam kívül egy spanyol pár volt még illetve néhány, asszem thai srác, szinte üres volt a hajó, de nem sokáig, mert kikötöttünk egy másik partszakaszon és betódult még vagy 30 ember és megkaptuk a mentőmellényeket is.
A képen látható emberke volt a kapitány, ő is nagyon kedves, udvarias, mindenre figyelt. Mellém thai csapat ült, egy velem kb egykorú hölgy rögtön beszélgetni is kezdett, honnan jöttem stb. Megtudtam, hogy ő tanár és az ünnep alatt itt töltik a szabadságukat.
Az első sziget a Tup Island volt ahol kikötöttünk, nos a kaotikus a legjobb szó arra, ami itt fogadott minket asszem. Na persze viccesen kaotikus, csak semmi stressz. Hajók és turisták tömkelege, beálltunk a sorba és közölte velünk a kapitány jó hangosan és jó sokszor, hogy “bót námbör tú” és 45 percünk van. De csak mondta “bót námbör tú…”.
Először nem értettem miért kell ennyiszer elmondani, hogy a kettes számú hajó a mienk, majd miután itt szó szerint a derék érő vízbe ugrottunk, a táskámmal a fejem tetején kivergődtem a fehér homokba és visszanéztem hol is kell beszállnom majd újra, világos lett, a hajó számának fontossága….
Emberek és hajók mindenhol. Én meg a vizes kendőmmel a hátamon és 25 faktorral 5 percenként kenegetve magamat bolyongtam a fehér homokban és ámultam bámultam mi van itt.
Kicsit megmártoztam, aztán el is repült a 45 perc gyorsan és visszagázoltam a langyos vízben “bótnámbörtú-ra”. Ahogy a többiek is visszapárologtak népszámlálást tartott kapitányunk és lassan kifaroltunk a sorból. Azért ezeknek a hajóknak a motorja félelmetes ám, a hangjuk fülsüketítő, meg ahogy kinéz, ha nem tudnám, hogy motor valami nehéz fegyverzetre gondolnék, a kis szikár helyi emberkék, ahogy bánnak vele, elképesztő.
Következő úticélunk Chicken Island volt, vagyis Csirke-sziget, szerintem nem kell magyaráznom miért így hívják.
Nem tudtam itt mi vár rám, de lehorgonyoztunk a sziget oldalában szintén még jó pár másik hajó társaságában és előkerült a fedélzeten egy nagy kosárból sok búvárszemüveg és a szokásos “bótnámbör2” jelszóval a captain ismét adott nekünk 45 percet csobbani. Nem vagyok egy nagy búvár, semennyire sem, de nehogy már ezt kihagyjam alapon már rángattam is a fejemre a felszerelést. És milyen jó, hogy megtettem, mert eszméletlen színekben pompázó halakkal úsztam, szinte megsimítottam őket. A legszebb egy elég nagy méretű lilás, kékes, türkizes, néhol rikító sárgás példány volt. Nem lehet leírni, mintha festve lettek volna komolyan. Élmény volt. Kihagyhatatlan, ha valaki erre jár.
A vízben pancsolva nehéz az időt érzékelni, de néha felnéztem, betájoltam magam és én sem tudom, hogy szúrt ki a kapitányunk a sok ember között, mert a vízben a fejünkön a szemüvegben kb. mindenki egyforma, de már integetett is, hogy még 10 perc “lady” és indulunk.
És tovább hajóztunk, bele egy vihar kellős közepébe… Itt szem nem maradt szárazon, fröcsögött be a víz a hajó mindkét oldán, mindenem csurom víz volt, a táskám is ázott már, de igazából ez sem érdekelt senkit. Ez is egy újabb élmény, aminek itt örülni illik.
A kaptitányunk pedig keményen állta a sarat és küzdött az elemekkel.
Szerencsére mire a harmadik szigetre érkeztünk már csak szemerkélt az eső, de nem mondom, hogy nem örültem volna egy száraz törülközőnek, mert a vizes kendőt nem esett annyira jól magamra tekerni, de gondoltam majd a parton megszárítom. Íme Poda Island.
Ebédidő volt, a hajóból partra hozták a nagy tartályokban tárolt rizst és zöldséges szoszókás mártásokat.
Meleg volt az étel, amiért különösen hálás voltam, ráadásul tényleg ízletes és finom is. Tudom, hogy a fotón nem feltétlen guszta, de minden roppanós volt, friss zöldség volt benne tutira, szójaszósz talán, gomba, kel, kukorica, kevés csirke az egyikben, szerintem kókusztejes mártással.
Kiterítettem a kendőm száradni egy fára, és kerestem egy zsebkendőnyi helyett, hogy leüljek enni, meg is tettem. De az első falat a számig sem jutott el, mert 3 majom jelent meg és vett körbe követelező szemekkel, úgyhogy felpattantam, az egyik kísérőnk pedig botokkal a fákat csapkodva megpróbálta elűzni őket. Azért sokszor a majmok nyernek…
És hozzá baromi elégedett fejet vágnak… Kis dagadék…
Kicsit még bóklásztam itt is, pancsolni most nem volt kedvem, mert bár meleg volt, annyira nem vert a víz még.
Aztán szedtük sátorfánkat és továbbálltunk az utolsó kikötő felé, ami a Phranang Cave vagyis Hercegnő barlang volt, ami egyébként a szállásomtól kb. 15 perc sétára volt.
Ez egy kegyhely, ahol a helyi halászok leróják tiszteletüket a barlang szellemének, aki teljesíti kívánságaikat és megóvja őket a veszélytől. Kissé bizarr, mert mindenütt fából faragott fallosz alakú tárgyak hevernek. Ezeket illetve virágokat visznek oda felajánlásképpen a hívők. A tárgyak termékenységet és jóllétet hoznak az emberiségnek…
Ez a partszakasz is szép természetesen, bár napot itt sem sokat láttam, igaz a bőröm ezért most hálás volt.
Utunk végére értünk, innen visszasétálhattam volna a szállásra, de már a papucs is törte a lábam, így hajóztam és fotózkodtunk az útitársakkal.
Este csak bevállaltam egy talp sikamikát egy szalonban és bár néha majdnem leugrottam az asztalról, de megérte, mert sokkal szebb lett aztán, a vízhólyagok is gyógyulni kezdtek.
A vacsorám is tökéletes volt. A Tom Kha Kai levesnek a nevével ellentétben az íze isteni, kókusztejes lime-os zöldségleves némi marhahússal.
Másnap fél napom volt élvezni még az itt létet, mert nem akartam ismét taxizni a reptérre, így egyből helyből a hoteltől indultam összesen 400 bahtért hajóval és tovább taxival.
Korán keltem egy pofátlan macskával reggeliztem a mangrove fák tövében.
Aztán megjelent a fél baromfiudvar is.
Végül otthagytam az egész állatkertet miután a macska megkaparintotta a joghurtos tálamat, majd tüsszögni kezdett tőle és inkább sétáltam egyet az “én” partomon. Ez a mangrove fákról leeső, termés vagy nemtom mi.
Aztán kidobtam magam még a partra, onnan meg a vízbe.
Elszürcsöltem egy sárkánygyümölcsös koktélt a sétáló utcán.
Ő lenne a dragon fruit, szerintem az áfonyára hasonlít az íze, a színe meg dinnye. Amúgy fél liter friss gyümölcsturmix 40 baht, kb. 350 Ft ami elég jó ár azt gondolom. Egy főétel 70 bahtért kapható már és ez nem spagetti hanem helyi étel, beleértve a tengeri herkenytyűseket is.
Aztán volt még időm a hotelből eljövet egy gyors ebédre, itt bátor voltam és tintahalat ettem rizzsel, guave koktéllal kísérve. A thai kaják azért szerintem finomabbak, mint a maláj és tényleg semmi bajom nem volt tőlük. De a konyhába tényleg nem szabad benézni… Imádtam, hogy párnákon a földön ülve pici asztaloknál ebédelhettem. Igaz itt már orkán erejű szél volt és az első falat rizs a szám helyett a szomszéd asztalán landolt…
Az út a reptérre vicces volt a viharos szélben. Legalábbis a “csónakázós” része. Elindultam az utazási iroda bódéjától, elkísért egy emberke kb. 10 méteren, majd átadott egy másiknak, aki jött velem 3 lépést majd mutogatott egy harmadik személyre, oda menjek tovább, aztán az megint tovább tessékelt egy kikötőig, hogy ott áll egy másik ember ahol várakozzak.
És elindultunk az imbolygó stégen, majd hajóba szálltunk, aztán pár perc imbolygás után át egy másik hajóba. Elképzeltem ahogy a tintahal visszajön és inkább a vízbe ugrik…de aztán elindultunk. Nyilván gondolhatjátok, hogy nem sikerült szárazon partot érni, de kit érdekel??? A kikötőben taxi várt és még 25 perc autóút majd két óra várakozás után egy óra repülőút vissza Kuala Lumpurba…
Visszajövök Thaiföld azt megígérhetem!
Kommentek