Szóval ott hagytam abba, hogy sikerült elaludnom és egész kipihentem ébredtem, tettre készen puccba vágtam magam, hogy jóóól bereggelizem, hiszen az előző napi reggelim a repülőn egyben az ebédem is volt, utána meg már nem igen voltam éhes a fáradtságtól. A tizedikről lesasszéztam az ötödikre az étkezőbe. Rögtön megörültem az egymás mellett sorakozó fém edényeknek, amiből vártam, hogy előbukkan egy igazi maláj tyúk tojta tojásból készült rántotta.. Nos az elsőben csirke curry gőzölgött, a másodikban marha, minő meglepetés… Én szeretem a curryt tényleg, de már megint reggelire…no thanx. Úgyhogy fél kanál zöldséges rizst, és valami szójaszószos tésztát mertem a tányéromra, majd kivonultam nagy duzzogva az étkező részbe. Ahol ki volt rakva az európai reggeli… Megörültem. Kb. 1 percre, míg végig nem néztem a választékot. Két féle “müzli” az egyik az a csokis nyúlbogyószerű, amit itthon a polcról sem vennék le a boltban a másik a natúr társa, de annak sincs köze az igazi müzlihez. Ok, haladjunk mi van még. Mű kenyér margarinnal meg valami lekvárnak tűnő cucc. Aztán színes sütemények, az asztal végén pedig gyümölcsre figyeltem fel és egyből ráugrottam. Két féle volt, az egyik dinnye, a másik meg rossz és nemtom mi… Úgyhogy éhes gyerek nem válogat alapon, inkább letoltam a rizst és a tésztát majd távoztam, hogy útra keljek és meghódítsam a várost. A kilátás még mindig nem lett szebb az ötödikről sem.
Felkaptam a térképet. Mind a hármat. Tutira megyek. Aztán jött velem még másfél liter víz, ami rövidesen el is tűnt bennem, és még távozni sem nagyon akart alul, ugyanis folyamatosan izzad az ember a magas páratartalomtól, olyan mintha leöntenének egy vödör vízzel.
A célom az lett volna, hogy megtaláljam a város központban közlekedő ingyenes buszt, ami két vonalon jár, végig a főbb látványosságok mentén. 5 percenkét jönnek, bárki felszállhat rá és ezt ki is használja mindenki. Ennél ideálisabbat egy turista el sem képzelhet, na meg persze a helyiek is ezzel közlekednek. Illetve vonatok mennek még minden irányba. A jegyvásárlás automatából történik többnyire, a jegyeket vagy a műanyag zsetonokat pedig az út végén a kijáratnál bedobva lehet kijutni a megállókból.
Naná, hogy elsőre fogalmam sincs hova kéne mennem, ugyanis ki kell választani a megállót ahhoz, hogy fizetni tudjak. De mindenki segítőkész és kérés nélkül is jönnek, ha a kedves turista bénázik és nem anyáznak a sorban a hátam mögött…. Két megállót megyek 1,5O ringgitért, 1 maláj ringgit kb. 75 Ft, úgyhogy meglepően olcsón lehet itt tömegközlekedni és főleg gyorsan, teljesen korszerű szerelvényekkel…
Miután leszálltam és a Central Marketet vagyis a régi piac épületét kezdtem keresni, ahol fel tudnék szállni ama bizonyos buszra, rájöttem, hogy itt azért simán el lehet tévedni, a beton dzsungelben ugyanis minden teljesen másképp helyzekedik el, mint a térképen. Vagy én vagyok szőke turista… Kicsit kóvályogtam fel s alá, aztán úgy döntöttem elindulok az orrom után végre aztán lesz ami lesz.
Egy hatalmas téren kötöttem ki, amit a térképen sikerült beazonosítanom, így boldog vagyok, hogy KL végre a szebbik arcát mutatja. Az épület Sultan Abdul Samadról kapta a nevét, jelenleg különböző hivatalos szervek működnek benne, ha jól tudom.
Megyek egy kört a téren, van még itt Galéria, Könyvtár, St. Mary anglikán templom és kevés ember délelőtt, így van időm szelfit csinálni a ződ gyepen. Nagyon ügyes vagyok, harmadik nekifutásra én is a képre kerültem…
Aztán úgy döntöttem tovább haladok a piac felé, megkérdeztem az útirányt, egy úriember segített is, és kiderült, hogy pár perc sétára vagyok tőle. Egy keskeny folyó keresztezte az utam, de már láttam a piacot és mivel úgy ítéltem meg, hogy hátulról egy hídon be tudok menni, így elindultam a folyóparton tovább, majd pár méter után úgy éreztem mégsem ez a jó út és sarkon fordultam. Mire visszaértem oda ahonnan leágaztam, ott állt egy ötvenes pasi, szemmel láthatóan indiai, fehér ingben, élére vasalt nadrágban és kedvesen felhívta a figyelmem, hogy ahonnan visszafordultam az nem biztonságos környék… Hálás voltam az információért, majd közölte emberünk, hogy ő is a piacra megy megmutatja hol a bejárat.
Közben elcsacsogtunk, honnan jöttem stb., elsütötte a hungry hungarian poént, amin most még nevetni is tudtam. Közölte, hogy Sue-nak fog hívni és malájul a szuszu (vagy mi) tejet jelent. Vágytam is rá reggel egy pohárral, de ezt sem mertem megkóstolni…
Gyakorlatilag átsuhantunk a piacon, bár szerettem volna körülnézni ha már itt vagyok, de annyira beszéltetett, hogy újraterveztem ismét a programon, hátha akkor azt is tudja hol van a buszmegálló amit reggel óta keresek és elmegyek az ikertornyokat megnézni végre.
Naná, hogy tudta, meg is jött pont a busz, én meg megköszönve a kedvességét fellibbentem a járműre, igen ám, de ő is libbent velem. Úgy gondolta, hogy akkor ő majd elkísér a Petronas tornyokig is, viszont én már itt éreztem, hogy ez már nekem nem ok, meg kéne válnom Nixontól. Szerencsére vette a lapot és feltette a kérdést, hogy mit terveztem a tornyok megtekintése után, mire csipőből rávágtam, hogy találkozom egy barátommal. Lódítani néha ér, még ha nem feltétlen éreztem rajta rossz szándékot, de mégis kezdett gyanús lenni valami vele kapcsolatban. És mivel az őrangyalom folyamatosan dolgozik, nagy kő esett le a szívemről, mikor ezek után felpattant mellőlem, és ő mondta ki, hogy akkor ő nem is zavar tovább, nem akarja, hogy kellemetlenül érezzem magam és leugrott a buszról. Az álló buszról természetesen.
Végre bekerült a látóterembe a Petronas ikertorony, bár ismét rossz megállóban szálltam le, de a buszon nem mondják be melyik jön, kilátni nem lehet, mert annyi nép nyomorog együtt, egy idő után pedig belezavarodok,hogy akkor hányadik megállónál is járunk. Átvágtam egy plázán, mindenhol plázák vannak amúgy, és máris a Petronas hátsó parkjában találtam magam, ahol papagáj virágok nyílnak többek között.
A tornyok az építettő cégről a Petronas olajtársaságról kapták a nevüket, 452 méter magasak, az aljában pláza, fent irodák vannak főleg illetve múzeum, koncertterem. A két tornyot összekötő hídig lehet felmenni a turistáknak. Én ez kihagytam, nem is tudom mennyibe kerül feljutni, de azt olvastam reggelente bizonyos számú ingyen jegy kerül kiosztásra.
Mivel itt már éhen akartam halni, a tornyok aljában lévő plázában kerestem egy éttermet, ahol helyi, de jó kinézetű kaják voltak, gondoltam, na majd most eszek egy jót. Nem akartam húsosat, de olyan opció nem volt, így mi maradt kitaláljátok? Csirke curry, rizzsel, paradicsomszósszal meg valami pirított babszerű bigyóval és tán még szárított hal volt rajta, de attól kissé tartottam, meg a hústól is…
Nem volt rossz összességében, a 11 ringit sem volt drága érte, de nem marad emlékeztes étel azt hiszem. Miután lefújtottam egy tejes kávéval az ebédem megvártam, hogy milyen hatással lesz rám ez a curry és mivel a gyomrom jól bírja a kiképzést és nem zavartatta magát, bevágódtam a szintén itt található Akváriumba. Pechemre pont a piranhák közé…
Erről csak annyit, ha valaki nem járt még hasonló helyen, akkor élvezni fogja, de ha volt már például a Camponában található Tropicariumban, akkor ez sem fog feltétlen többet nyújtani élményben. 53 ringgit volt a belépő amúgy.
Ezután ismét visszatértem a lila helyi buszhoz, hogy megnézzek egy másik tornyot. Ez a tornyok napja lett, úgy látszik. Itt sem sikerült jól helyen leszállnom, de már csak röhögök, hisz a torony itt is előttem van, igaz egy kisebb domb és egy főút állt közénk. Rajtam kívül egy talán thai család szintén benézte a megállót, de apuka magabiztos, így dombot mászok velük együtt vidáman.
Nem kellett sokáig menni, mert a kapuban, már messziről integet nekünk egy helyi sofőr, pattanjunk az ingyen kis buszba, ami a torony aljáig felvisz. Kb. két kanyar egyébként, de ez is keves gesztus tőlük azt gondolom. Itt említem meg, hogy a másik állandó útitársam a víz mellett egy nagy kendő, ugyanis minden jármű, pláza, brutál módon le van hűtve, kb. 15 fok volt itt is az autóban és csurom vizesen ez nem esik jól.
A KL Tower tévétorony tulajdonképpen, 42O méter magas, ide is fel lehet menni lifttel, fent van étterem, na meg kilátás 75 ringgitért talán, én kihagytam ezt is, nekem ez annyit nem ért. Tényleg nincs tériszonyom, de ebből a pénzből inkább még eszem egy kis curryt…hátha…nem adom feeel.
A torony mellett van egy park és egy száz éves fa, meg egy széééép hotel.
De akkor is megérte feljönnöm idáig is, itt is van ugyebár szuvenyír, kávézó, így tévedtem a Durian Caféba, ahol rácuppantam egy jégkrémre, a sok caplatás után ennyi jár alapon. A durian egy gyümölcs, mint kiderült, és itt szinte minden édesség, fagyi, palacsinta ezzel készült. 2 azaz kettő ringgit volt egy jégkrém, de a tulajdonos nagyon kedves emberke közölte, előbb kóstoljam meg, addig nem kell fizetnem, mivel a turisták nagy része a kukába dobja állítólag. Mi ez ha nem kedves gesztus ismét tőlük és vendégszeretet a javából? A felső tüskés lenne Mr. Durian.
Magabiztosan harapok, igen harapok a jégkrémbe, jelentem finom, és nem is értem, ezen mit nem lehet szeretni. Nincs nagyon jellegzetes íze, inkább vanília fagyira emlékeztet, nem kimondottan gyümölcsös. Rábeszélem a mellettem kíváncsiskodó indiai családot is, egy kóstolásra. Az eladó örül és közli, hogy akkor lefotózna a közösségi oldalára, és most már nyugodtan maradhatok Malájziában, mert ízlik a durian. Komplett fotósorozat van a bolt falán a duriant kedvelő turistákról.
Volt valami lájtos utóíze egyébként, amit nem tudtam hova tenni, aztán rájöttem, hogy kicsit mintha vöröshagymára emlékeztetett volna, ami elég morbid így leírva, de a valóságban nem. Lehet az ízlelőbimbóim adták be a kulcsot nap végére?
Ezzel az élménnyel zártam a tegnapot plusz két vízhólyaggal a talpamon, illetve hogy ismét rossz irányban szálltam a buszra, még jó, hogy körbemegy, így nem izgatom már magam, elveszni nem tudok, de ha mégis, hát majd azt is élvezem…
Visszafelé még ismét keresztül vágtattam a piacon, de még csak gyors pillantásokat vettem az óccó szuvenyírekre, és néhány ételre amit még szeretnék megkóstolni…
Kommentek